A Mesék Mátyás királyról című sorozatban van egy rész, amikor a király lakomára hívja a nagyurakat, és ebéd közben az a téma merül fel, hogy miből van a legtöbb a világon. Az udvari bolondot mindenki kineveti, mert szerinte orvosból van a legtöbb. Sértődötten átvonul a másik szobába, de nemsokára rosszullétet színlelve éktelen jajgatásba kezd. A vendégek köré sereglenek, mindenki javasol valami megoldást, gyógymódot a bajára. A bolond ekkor nevetve felugrik, és elégedetten nyugtázza, hogy lám, mégiscsak neki volt igaza, ha egyetlen szobában ennyi az orvos, mennyi lehet az egész világon.
Ez a mese jutott eszembe nemrég, amikor a saját, láztól meggyötört arcomat fürkésztem egy tál forró, sós kamillafőzet fölé hajolva. Ezzel (is) próbáltam kúrálni magam, miután napokig kínozott a torokfájás, és – az egyik legnagyobb csapás, ami egy nőt érhet – a hangom is elment. Körülöttem is mindenki próbált segíteni, a saját jól bevált módszerét ajánlotta, én pedig mindet szép sorban ki is próbáltam. Meleg sálat tekertem a nyakam köré, marékszám szedtem a vitaminokat, illóolajokat párologtattam, amelyek közül némelyiket bizony aranyáron mérik, ittam zsályateát, pörkölt cukros tejet, még mézes pálinkával is gargarizáltam, pedig azt már ugyancsak meredek ötletnek találtam. Mit meg nem tesz az ember az egészségéért – tűnődtem –, pontosabban leginkább annak a visszaszerzéséért, hiszen amíg megvan, természetesnek vesszük.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem fordultam rögtön orvoshoz. Valljuk be, egy kis torokfájással, köhögéssel általában nem szaladunk azonnal a rendelőbe, ezen minden szezonban át kell esni egyszer-kétszer, meg egyébként is, erre való az immunrendszer. Gyógyszerrel egy hét, anélkül hét nap, ahogy mondani szokás. Egy ilyen megfázásos jellegű betegségből az ember valóban kigyógyul előbb-utóbb. A szervezetünk viszont a nagyobb bajokat is próbálja jelezni, egy kis szúrás a bordák alatt, aprócska görcs a végtagokban, régóta vissza-visszatérő, tompa fájdalom gyomortájon, a szokásosnál nehezebb ébredés, az átlagosnál gyakoribb, de még elviselhető fejfájás és hasonlók. Mindezekről általában tudomást sem veszünk, legfeljebb legyintünk egyet, és a túlterheltség vagy a mindennapi stressz számlájára írjuk, semmiség, majd pihenünk egy kicsit, és elmúlik. Különben is kinek van ideje ilyen csekélységek miatt orvoshoz szaladgálni, amikor annyi a teendő, az elintéznivaló, a munka, ott vannak a gyerekek, a szülők, a háztartás. Orvoshoz a legtöbben már csak akkor megyünk, ha a fájdalomcsillapítók és nagyanyáink összes praktikája sem segít, vagy a legrosszabb eset, ha visznek.
A családban nélkülözhetetlennek, a munkában pótolhatatlannak gondoljuk magunkat, egészen addig, amíg be nem üt a ménkű, azaz amíg ki nem derül, hogy komolyabb betegséggel állunk szemben, akár hirtelen terített le bennünket, akár az apró tünetek fokozódtak lassan elviselhetetlenné. Akkor hirtelen minden megváltozik, semmi nem tűnik már annyira fontosnak, mint korábban, csupán egyetlen kívánságunk van, az, hogy visszakapjuk az egészségünket. Mindent meg is teszünk érte, sem az időt, sem a pénzt nem sajnálunk rá, ha nincs, akkor is előteremtjük, a föld alól is. Kivárjuk a sort, kifizetjük a költséges vizsgálatokat, megvesszük a legdrágább gyógyszereket, ajándékokat adunk az orvosnak, mozgósítjuk a kapcsolatainkat. Hinni kezdünk abban is, amiben korábban nem, kipróbálunk akár méregdrága csodaszereket is, bármit csak segítsen. Közben fogadkozunk, hogy ha meggyógyulunk, ezután sokkal jobban fogunk figyelni magunkra, az egészségünkre, átértékeljük a fontossági sorrendeket, és ha nem is az első helyre, de előrébb kerülünk a saját listánkon azok sorában, akikről gondoskodnunk kell. Persze csak akkor, ha lesz időnk, hiszen a mókuskerék forog tovább.
Nyitókép: Pixabay
