Szűk tíz perccel korábban érkeztem, ahogy mindig. Ha ugyanennyi idővel késnék, akkor talán be sem mennék. Az első sorok mindig foghíjasak, de ezt a helyet választom, főleg azért, hogy a figyelmemet ne vonhassa el semmi. Így hát csatlakozom ahhoz az öt emberhez, akik idegenek módjára, szétszóródva foglalnak helyet néhány négyzetméteren. Amikor már azt hinném, ezen a héten megúszom a kellemetlen helyzeteket, a hátam mögé ül egy igénytelen alak. Azért még reménykedem, hogy nem fog semmi hajmeresztőt művelni az előttünk álló órában. Kezdés előtt két perccel érkezik az emberek java, az ajtó jó ideig csak oda-vissza leng a beáramlóktól, de körülöttem nagy változás nem történik, mivel mindenki hátrafelé igyekszik. Negyedóra múlva belátom, hogy a hátsó padtársammal kapcsolatos reményeim igencsak naivak. Miután – a többiekkel ellentétben – hosszú percekig áll, megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen leül, maga elé kapja a táskáját, és zajos csörgés közepette matatni kezd benne. Először úgy tűnik, valami műanyag zacskót tekerget, amelyből legnagyobb erőfeszítése ellenére sem tudja kiszedni azt, amit akar. Hamar kiderül, hogy nem zacskó keveredett a kezei közé, hanem egy tányericás, anyaországi magyarul, szotyis, még szebben mondva, napraforgómagos csomag. Nem gondolom, hogy az illetőnek valaha is lettek volna olyan magasröptű gondolatai, mint az adott rágcsálnivaló szinonimáinak felsorolása, hiszen a zacskós sustorgás mellett húsz másodpercenként hangosan, foggal kezdi törni annak tartalmát. Én meg jövet közben még azon rágódtam, hogy a felvett farmerkabátom talán mégsem ideillő…
Ahogy az kikövetkeztethető, ez nem egy focimeccsen, hanem a vasárnapi misén történt. Nagyjából mire az atya befejezte a prédikációt, az úriember is végzett az uzsonnával. Szekunder szégyen telepedett rám, jó lett volna, ha a közelebb ülő, nagyobb darab férfi rászól, de látszólag a helyzettel annyit tudott kezdeni, mint én. És mintha ez az eltévedt ember Pandóra szelencéjét nyitotta volna fel a tányericás zacskóval együtt: folyamatos ajtócsapogatás mellett megérkezett a késők csoportja, néhány kisgyerekes szülő pedig játszótéri fogócskára hasonlító szaladgálásba kezdett a csemetéjével. Azt már nem is sorolnám ide, hogy két, igencsak lenge, áttetsző szoknyás hölgyemény legyeskedett az oltár körül. Eddig tartott az az elképzelésem, hogy az első sorokban majd nyugodtak lesznek a körülmények.
Két településen is megfordulok a templomban, attól függően, épp hol tartózkodom. Az előbb részletezettet „nagyvárosi misének” hívom, és ebben már sok mindent láttam a fentieken túl is. Szinte nincs olyan alkalom, hogy ne történne valami nagyon nem odavaló. A másik, kisebb helyen érdekes, de nem meglepő módon alig vagyunk kevesebben, ha lakosságarányosan számolunk. Igaz, ott is előfordul néhány fiatal delikvens, akik szemmel láthatólag öt percet sem képesek nyugton lenni, mégis a hely jellegéből fakadóan ennyire extrém emberek és esetek még nem fordultak elő a jelenlétemben. Tudjuk, a városokban sok megbotránkoztató dolgot lát az ember, viszont azt is észrevehetjük, hogy ezek egy idő után nyomokban leszivárognak vidékre. Hallgattam egy podcastot, amelyben egy plébános elevenítette fel a miséken elvárt „viselkedési” módot, és ezt próbálta összhangba hozni a mai korral. Saját tapasztalataiból merítve számos olyan – általam is említett – példát hozott, amikor nemcsak a hívők, hanem az ő béketűrését is próbára tette egy-egy szituáció. Elmondta, hogy ilyenkor is a keresztény erények mentén próbálja tűrni vagy orvosolni a kritikus helyzetet, és mindig megfogalmazóik benne, hogy az ördög nem alszik a templomban sem. Valóban, nemhogy nem alszik, ennél éberebb talán még nem is volt.
Nyitókép: Pixabay illusztráció
