Örökös időszűkében nem túlzottan halmozom el magam irodalommal, ám ha a mérsékelt ütemű olvasással egy-egy mű végére járok, emlékezetem óta sosem kiáltottam föl: Mégis szép jövő vár ránk! Még olyankor sem, amikor azzal a megállapítással tettem le a könyvet, hogy no, erre érdemes volt időt „pazarolni”. A bölcsességek, remek gondolatok, tisztánlátás miatt.
„Szép jövőt” azért nem kiáltottam, mert ilyen kicsengésű alkotásra nem találtam. Persze tapasztalom, hogy a világháló éltetői ilyenkor a sok pénzre, a gazdagságra gondolnak, s förtelmes vagy kimért szidalmakat szórnak a „hatalomra”, amely ellopja a pénzt, még azokét is, akiknek sosem volt. Olyan végkifejletre gondolok, amely derűlátást sugároz, nyugodt jövőt tisztességes megélhetéssel, kevés bizonytalansággal, épeszű emberek irányításával. Úgy érezhetjük, hogy a tartósan jó közérzetünkhöz meséket kell olvasni, amelyekben mesésen minden igaz, miként a regényben is a fikció. Nem elemezzük, hogy János Vitéz végigvihette-e vitézi tetteit, mert tudjuk, hogy igenis megtette.
Bonyolult kutatásokat igényelne annak megállapítása, hogy mikor és milyen úton-módon zajlik a gyerekek „leválasztása” a meséről, hogy „most már aztán ismerje meg az igazi világot”. Bár nem kellene megfeledkeznünk arról, hogy nem is csak a kicsikhez szólnak a sok-sok tapasztalatot, népi bölcsességet átadni szándékozó, szinte mindig katartikus mesék.
A gyerekek érdeklődésének átformálódása igen nehezen követhető, különösképp a technikai fejlettségnek mostani fokán, amikor a mobiltelefonos és számítógépes özön kordában már alig tartható. A borzalmak és szélsőségek pedig akkor is érdekfeszítőek, ha rémálmok zárják le a történeteket.
És aztán eljön az az életkor, amikor az ember megelégeli a környezetében meg a világ másik felén zajló mindennapi félelmeket, és olvasni kezdene biztató jövőt ígérő műveket, mert ő már ráunt a rémálmokra. (Nem Takami Kósunnak a Battle Royale könyvét olvasnák szívesen, amelyben az állami vezetők egy diktatórikus országban azt a kegyetlen kísérletet eszelik ki, hogy negyvenkét középiskolás élet-halál harcot kénytelen egymással vívni, aminek a végén egyetlen túlélő maradhat.)
Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni Morus Tamás Utópia című művét is. A címben szereplő, később általánossá vált fogalom olyan rendszert jelöl, amely az adott körülmények között megvalósíthatatlan, egyébként lényeges jellemzője, hogy hibátlan és eszményi. Nos, amit Szent Tamás annak tekint, a mai kor (és alighanem számos korábbi) számára elviselhetetlen lenne: egyforma utcák és házak, mindenkinek ugyanolyan ruha szabásban, színben és anyagban; az élet minden perce beosztva, önálló elképzelésekre nincs szükség. És évszázadok múltán jött Orwell, de ő már a totalitárius társadalmak veszélyére figyelmeztet hátborzongató jövővel. Őt majdnem két évtizeddel megelőzve pedig Huxley a Szép új világgal. Ebből kiderül, hova vezet a technika növekvő, azóta meg elképesztően megnőtt térhódítása. (Ha keresni akarnánk, alighanem meg is találnánk a korunkat bennük.)
Lehet, hogy ez újabb időkben nagy művek már nem is születhetnek a jóról? Csak jó szándékú figyelmeztetések. Talán ezt a hiányt igyekszik pótolni a közösségi háló, amikor mesés végkifejletű történeteket közölnek a szerzők segítőkész, jótékony emberekről, hogy a végén az önzetlenség elnyerje méltó jutalmát.
Amerikai „ízű” – ami nem meglepő, hiszen ott zajlottak – valós vagy annak álcázott történetek ezek, de bizonyára az olvasó irodalmi érték híján is megkönnyebbülten nyugtázza: vannak még jó emberek, mégsem veszett el a világ.
Ray Bradbury is régen, hét évtizede írta a Fahrenheit 451-et, amelynek a tartalmáról azt olvasom, hogy Amerikában betiltották az olvasást, a könyveket elégetik, mert a társadalom kártékonynak ítéli meg az irodalmat, ezért információt kizárólag hamisított és cenzúrázott televíziós műsorokból és képregényekből lehet szerezni.
Hát nem jó ötlet a boldogtalan világ fölvidítására?
Nyitókép: Pixabay
