Láttam már olyan vérmes gyerekszurkolót focimeccsen, akinek arcáról és mozdulataiból leolvasható volt, hogy megvívna a csapata becsületéért Toldi Miklóssal vagy Góliáttal is. Mert győzni jó akkor is, ha a kiválasztott csapathoz legfeljebb érzelmi köze van; sem rokoni, sem anyagi. Lehet, hogy ugyanez a gyerkőc egy elvesztett malmozás után fölborítaná a táblát babostul-kukoricástul. Ha ő nem, sok másik igen.
A szakemberek biztosan tudják, hogyan s miért alakul ki már kisgyerekkorban a győzelem iránti vágy, egyáltalán a fogalom, és miként érződik a nyerés illata-íze, még olyankor is, ha elmaradnak az érzelemkitörések, csupán megállapítják a résztvevők: „nyertem” vagy „nyertél”, és osztják újból a kártyát. Valójában tudja az óvodás vagy a kisiskolás, hogy nem illik bőgni, hisztériázni – igaz, kárörvendeni sem – egy-egy elvesztett játék után, mégis kevesen képesek ellenállni. Őket már alighanem ifjú profiknak mondhatjuk. Például azt a fiatal sakkozót, aki csak nyújtózkodva ér át az asztal túloldalára felnőtt ellenfele figuráihoz, és ha éppen elveszti a játszmát, ugyanolyan nyugalommal nyújt kezet, mint általában neki szoktak győzelmei alkalmával. Mindegy, hogy a sakk éppen sport-e vagy játék vagy mindkettő. Ez a lurkó már megtanulta a versennyel járó kulturált viselkedés szabályait; azt is, hogy minden partiban egyaránt kínálkozik a győzelem, a döntetlen és a vereség; esetleg csendesen könnyezni szabad a végén.
A csemete néhány évesen, amikor belelendül a társasjátékba, aligha azt szándékozza bizonyítani, hogy ő a legokosabb, legerősebb, legügyesebb. Ő csak az első helyre tör, mert oda csak egyetlen versenyző jut el.
A gyermek szurkol önmagának, a csapatának, osztályának és iskolájának, mindenkinek, aki a közösségét képviseli, akinek a győzelmében lehet legalább egy kicsit osztozni. A többieket jórészt unalmasan követi, a szép megmozdulásoknak megörül, de a győzelmi élmény elmarad számára.
És egyre növekszik az ifjú, mígnem felnőtt lesz belőle. Nem is akármilyen, hanem, mondjuk, politikus. Nagy országban, erős országban szavaztak rá sokan, bizonyára úgy gondolták, hogy életkorával arányosan megnőttek a képességei, nagyobb lett a tudása, nem szurkol ötévesként a győzelemért, hanem gondolkodik, kombinál, megoldást keres a bajokra, mérlegel, majd legvégül dönt. Arról is, hogy egyáltalán milyen mondatokat ejt ki a száján. Eszébe sem ötlik mások háborúskodása esetén, hogy azt mondja: „az ellenfél nem győzhet”. (A másikuk szerint le is kell győzni, „döntetlen” nincs a háborúban.) Mintha valamiféle gyerekkori játékban ragadt volna, amire az is utal, hogy régen ellenségek már, nem ellenfelek azok, akik százezerszámra ölik egymás katonáit. Sakk ez, stratégiával és taktikával, de élőben, aminek más szabályai vannak, mint az asztalon. A gyerek biztosan megkérdezné: – Miért nem győzhet az ellenfél? A magyarázat nehézkes: – Tudod, olyasmi ő, mint kártyában a kibic. Szórakozik, mert mások gondolkodnak helyette, igaz, hogy a többségük hasonlóképp vélekedik. Mégsem teljesen érintetlen, mert már néhány milliárdot – országa nevében – odavetett a tankok hernyótalpai alá. Lehet, hogy azért szurkol, mert úgy érzi, így nagyobb esélye van, hogy valamikor majd visszakapja. Hogy miért adta kívülállóként? Hiszen idegen ország mindkét hadakozó. Mert követelték a többiek, tapsoltak, örültek. Ők is adtak. Azt is mondták, hogy inkább a sajátunkon spóroljunk. Így lehet megvédeni a demokráciát. (Mint hajdanán nálunk, Vajdaságban Koszovót?)
– Döntetlen valóban nincs a háborúban? – morfondírozik a gyerek.
– Olyanfajta nincs, mint a sakkban. Az amatőr, alkalmatlan, nagyon gyenge vezetők – kis túlzással – az utolsó bábuig nem hajlandóak alkudozni. Vagy képtelenek rá. Mintha ezek az adakozók azt várnák, hogy gyámot rendeljenek föléjük, ha még nem történt meg. Úgy már gondtalanul folytatható a szurkolás. A figurákat mozgató láthatatlan játékosok győzelméig. Vagy a teljes pusztulásig.
Nyitókép: Pixabay
