Az egyik kulturális intézmény helytörténeti könyvtárosa hosszasan sorolta mindennapi feladatait. Úgy beszélt a retró képeslapok gyűjtéséről, a régi kiadványok digitalizálásáról és az aktuális politikai szórólapok archiválásról, mint ahogyan manapság a világ megváltását ígérő kutatásokról szoktak. Talán fizettek volna neki a munkáját magasztaló kortesbeszédért? Ugyan. Érződött, hogy számára ezek olyan volumenű tettek, amelyekkel hozzájárul egy magasztos feladathoz. Tudtam, hogy nekem is ez lenne az álommeló, mert ugyanígy szoktam mesélni a hasonló dolgokról, csak épp a közönséget nem érdekli általában. Hát igen, nem egyszerű az olyan emberek táborába tartozni, akik a kultúrát, azon belül a múlt életben tartását választották az innovatív, felkapott és jól fizető szakmák űzése helyett, persze úgy, hogy tanultak, intelligensek, és tudatosan kötelezték el magukat ebben. Mivel ezeknek a hivatásoknak a társadalmi megbecsültsége és az anyagi elismerése szégyenletes, így inkább gazdag örökség vagy tehetős partner mellett bizonyulnak jó választásnak. Egyéb esetben pedig csak az elhivatottság tarthatja életben a kultúrmunkást. Általában az utóbbi a jellemző. Persze, akadnak itt is olyanok, akik jobb híján és csak a csillagok kedvező állásának köszönhetik ezeket a munkaköröket. Ők azok, akik képzeletbeli motivációs levelükbe beleírhatnák, hogy pozíciójuk létezéséről korábban még csak nem is hallottak, de azt azért tudják, hogy a történelem létezik, mert benne volt az általános iskolai órarendjükben, és életükben legalább kétszer elsétáltak a múzeum előtt. Ja, hogy az a levéltár volt? Mindegy, majdnem ugyanaz a kettő. A dilettánsok nagyon könnyen megbújnak a közművelődési és közgyűjteményi intézményekben, hiszen ott „úgysem tudnak nagy kárt tenni”, viszont sohasem fognak csillogó szemmel mutogatni régi képeslapokat, azt pedig végleg nem értik, hogy a választási kampánykiadványokat miért kellene lefűzni.
Visszakanyarodva az elhivatottakhoz, a munkáját lelkesen ecsetelő helytörténész, miután befejezte feladatainak taglalását, arra volt kíváncsi, hogy én eddig hogyan járultam hozzá a számomra fontos örökségek megőrzéséhez, ezzel együtt tudnék-e úgy viszonyulni a szakmához, mint ő. Gondolkodjak el ezen, aztán ha az igen felé hajlik a mérleg nyelve, jelentkezzek, és talán lehetünk kollégák. Kedvesen, de érthető módon utalt rá, hogy amennyiben nem megfelelő végzettséggel pályáztam volna hozzájuk, az önéletrajzom már régen az e-kukában lenne. De ne vegyem magamra, sőt visszásnak tűnhet a többlépcsős rosta egy minimálbér körül fizető állásnál, ők mégsem fogják megengedni maguknak, hogy olyan hitben élő lakodalmi DJ-ket vagy kiégett közgazdászokat vegyenek fel, akik a nem létező motivációjuk és szakmai tapasztalatuk mellett azt hiszik, hogy itt majd jól elkávézgatnak nyugdíjig. Mert tény, hogy egyes helyeken előfordul ilyen, de ismételten hangsúlyozták, hogy ameddig csak lehet, ők ennek ellenállnak. Merthogy dolgozni kellene teljes munkaidőben, rendszeresen előadásokat tartani, esetleg kutatni meg hasonlók, hogy a haldokló szakmának és úgy általában a kulturális intézményeknek maradjanak még valahol bástyái. Azért megnyugtattak, hogy a latin nyelvtudás ellenőrzésétől eltekintenek, meghagyva azt a levéltáros kandidátusok boldogítására.
Próbálok naiv lenni, de úgy hiszem, a kulturális intézményekben (is) olyan ritkaságszámba megy az ilyen rosta, mint a bennük kiállított egyedi gyűjtemények. Ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy bennem sincs még meg a megfelelő elhivatottság, mert bár ingadozott, nem tudott az igen felé billenni a mérleg nyelve. Egyszerűen sehogy sem kaptam pozitív számot, miközben azt kalkuláltam, hogyan lehet olyan havi juttatásból megélni, ami egy alsó kategóriás kanapé árának felel meg. De legalább a tudat vigasztal, hogy erre a helyre egy ideig biztosan nem kerülnek kiégett DJ-k és lakodalmi közgazdászok.
Nyitókép: Pixabay
