Arisztotelész óta tudjuk, hogy az ember közösségben élő lény, avagy zoon politikon. Emellett még vallási lény is, vagyis homo religiosus. Jean-Jacques Rousseau felvilágosodás kori filozófus írta 1756-ban, hogy amióta az emberek társadalomban élnek, szükségük van a vallásra, amely összetartja az adott társadalmat.
A szociológia egyik előfutára, Saint Simon a halála előtt azt mondta tanítványainak, hogy a vallás sosem fog eltűnni a Földről, csak átalakul. Valami hasonlót állított Max Weber is 1890-ben, amikor azt írta, hogy a „régi isteneket nem váltották le végérvényesen, és vissza fognak térni más alakban”.
Azt nem tudni, pontosan mire is gondolt a német szociológus, a vallás társadalmi szerepének a megszilárdulására vagy a hit tárgyának megváltozására, tény azonban, hogy a felvilágosodás korától, különösen a múlt századtól kezdve az ember vallási érzelmének az irányítását és ebbéli szükségleteinek a kielégítését bizonyos mértékben a politika vette át.
Ebben a legtöbb egyház is a politika segítségére volt, általa igyekezve megőrizni befolyását az emberekre. Gondoljunk csak arra, hogy az első világháború idején a legtöbb intézményes egyház saját nemzeti hadserege mellé állt, és bízott a győzelemben, a nagy háborút a Jó és a Rossz közti küzdelmeként ábrázolta, amely összecsapásban értelemszerűen mindenki a Jó oldalon látta magát.
Emilio Gentile olasz történész A politikai vallások című tanulmánykötetében alaposan körbejárva a témát, azt írja, hogy a politika szakralizálódása azt jelenti, hogy szent jelleget tulajdonítunk olyan világi entitásoknak, mint amilyenek például a nemzet, az állam, a rassz, a párt vagy a vezér, a transzformáció következtében pedig a politika gyakorlatilag (profán) vallássá változik.
Lényegében a politika veszi át azt a szerepet, amit korábban a vallás töltött be. Egy politikai nagygyűlés például vallási rítussá lényegül, ahol megvan az imádat objektuma (nemzet, rassz, alkotmány, munkásosztály), az azt megtestesítő személy (politikus), akinek a megnyilvánulását a hívek (az adott politikai erő követői) mindig rajongással, kritika nélkül fogadják, és természetesen léteznek megfelelő szertartások (közös éneklés, beszéd, taps).
Gustave Le Bon francia szociálpszichológus A tömegek lélektana című munkájában megállapította, hogy „nemcsak akkor vagyunk vallásosak, amikor egy istenséget imádunk, hanem akkor is, amikor szellemünk minden eszközét, akaratunk teljes engedelmességét, fanatizmusunk összes hevességét olyan cél szolgálatába helyezzük, amely érzéseink és cselekedeteink útvezetője lett”.
A politika szakralizálódása a két világháború között az újonnan létrejött totalitarista rezsimekkel érte el a tetőfokát. A fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus eszmei és intézményes tekintetben is tökélyre fejlesztett politikai vallást képviselt, az általuk működtetett rendszerek egyféle új egyházakra hasonlítottak, amelyek a valláspótló ideológiájuk abszolút és sérthetetlen igazságába vetett hitet erőszakos propagandával terjesztették.
A totalitarista rezsimek jellegzetessége, hogy hatalmuk semmiféle korlátozását nem viselik el, és nem tűrik, hogy létezzenek az életnek a felügyeletükön kívül eső dimenziói. Aki nem ért egyet a hivatalos nézettel vagy a valóságnak a vezér által értelmezett magyarázatával, ebben a kontextusban eretnekké és a vallási analógia szellemében nem ritkán üldözötté válik.
Napjainkban már nemigen beszélhetünk politikai vallásokról tiszta formában, ami nem azt jelenti, hogy bizonyos esetek nem állnak közel a jelenséghez. „A jó szándék, integrális igazságok és egyszerű megoldások fanatizmusa mindig alkalmas terep lesz a politika szakralizálódására” – figyelmeztet Gentile.
Egyes gondolkodók szerint egyetlen politikai közösség sem képes hosszú távon megőrizni egységét és identitását, ha valamilyen formában nem hoz létre egy közös értékeken alapuló laikus vallást, mások ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy bármennyire is nemes célokkal és ideálokkal rendelkezzen egy politikai vallás, mindig fenyegetést jelenthet a demokráciára, mert a politika szakralizálódása következtében a hitrendszer révén intoleranciához és diszkriminációhoz vezethet.
Nyitókép: Pixabay
