„Kiégtem, ezért újságíróként árufeltöltőnek álltam” – olvasom, és hirtelen abbahagyom a görgetést. A cikket egyik női magazin közölte, és miután pillantást vetek a bejegyzés rövid, de figyelemfelkeltő ajánlójára, alul észreveszem, hogy a több száz lájkoló között ott van két egykori kolléganőm is. Már évek óta nem dolgoznak a szakmában: egyikük művelődésszervezőnek állt, a másik pedig virágkötő lett saját vállalkozásában. Mivel kutyából nem lesz szalonna, azért időnként megosztanak egy-egy hosszabb bejegyzést. Rendszerint elolvasom ezeket, mivel olyan figyelemfelkeltő és feszes szövegek, amelyek nem hagyják, hogy az első sor után letekerjék őket, szóljanak bármiről. Mintha a legnagyobb könnyedséggel és lendülettel alkotnának meg minden egyes bejegyzést, amelyek azon túl, hogy szépirodalmi igénnyel íródtak, stilizáltak, és egyetlen helyesírási hibát vagy félreütést sem tartalmaznak. Pedig nekik már szerkesztőjük és korrektoruk sincs. Helyettük talán a minőségi gondolatok megfogalmazásához szükséges idővel és kreativitással rendelkeznek. Nem kérdés, van hozzá tehetségük, de abban egyetértenének, hogy a mindennapi (robot)munka ugyanazt az eredményt szülné, mintha botcsinálta újságíróként gyártanák a cikkeket, hiszen a gyorsaság és a kényszer nem jár kéz a kézben az alkotóerővel és a produktivitással. Ez a jelenség pedig nem csak az újságírás rákfenéje lett manapság. Nincs semmi meglepő az elvárásokban és a gyakori pályaváltásban sem, de azért kíváncsivá tesz, hogy az ismeretlen, árufeltöltőnek állt újságírónak mi a története.
Azzal kezdi, hogy számára a szabadság ismeretlen fogalom volt, és nem a munkaadója miatt, hanem saját elhatározásából. Nyaralás közben és csecsemővel az ölében is nyomta a billentyűzetet, hat éven át naponta öt-hat cikket is megírt, mint azonban ilyen esetekben mindig, nála is törvényszerűen bekövetkezett az elkerülhetetlen. A lezárások évétől irodája teljes mértékben otthonra tevődött át és ott is maradt véglegesen, amit pedig az intenzív újságírással töltött munkaévek és a négy fal közötti fojtogató bezártság okozott, már olyan mértékű kiégést eredményezett, amelyet nem lehetett visszafordítani. Csak nézte a monitort, és mintha analfabéta lenne, egy épkézláb mondatot sem tudott megfogalmazni már. Maga mögött hagyta a hivatását, és úgy érezte, rosszul lesz, ha valaha még egyetlen szöveget is meg kell írnia. Na de mit kezdjen az újságíró, ha az semmi máshoz nem ért? – teszi fel a kérdést nemcsak a szerző, hanem számtalan hasonló helyzetbe került kolléga. A felmondása után a befizetendő számlák képében hamar villogni kezdett a vészjelző, s mivel „máshoz nem ért”, részmunkaidőben árufeltöltőnek állt, a szerencsének köszönhetően a többi munkanapon pedig szerkesztést vállalhatott egyik kiadónál. Állítja, hogy a kettő jól kiegészíti egymást, mert mire kifáradna a fizikai munkában, következik a feltöltődés, a szellemi alkotás, és így fordítva. Ahogy én, ő is említést tesz néhány exmédiás kollégájáról, akik most golfklubkarbantartóként, illetve radiológus asszisztensként dolgoznak.
Nem az újságírók az egyetlenek, akik száznyolcvan fokos fordulattal váltanak pályát napjainkban. Nem is kevesen teszik ezt, vállalva vele az új szakma elsajátításához szükséges tanulást, a ranglétrán való lecsúszással együtt. Vajon mi a jobb a pszichének, nehézkesen, de egyazon munkakörben, ugyanannál az íróasztalnál ledolgozni annyi évet, amennyit csak lehet, vagy folyamatosan alávetni magunkat az általában megterhelő transzformációknak? Miközben engem is ezek a gondolatok foglalkoztatnak, egy letűnt világ emlékirataiként olvasom azokat az interjúkat, amelyekben nyugdíjas kollégák vallanak a mögöttük álló több évtizedes pályáról. Nem hiszem, hogy akkor fenékig tejföl volt az élet, de azt sem tartom valószínűnek, hogy pályafutásuk közben életszerű gondolatként villant volna fel bennük az árufeltöltői vagy radiológus asszisztensi állásváltás alternatívája.
Nyitókép: Pixabay
