– Szingapúr! Gyere ki! – kiabálta a szekér hátuljáról nagyanyám, majd kuncogva lebukott a fenékdeszkára, hogy ne tudják, kitől jön a hang. A felszólítás ellenére sem jött elő senki, így már öccsével együtt ordították teli torokból: – Szingapúr! Jócskán megnyújtva benne az ú-t. A bakon ülő anyjuk eddigre már megelégelte a műsort, és figyelmeztette őket, hogy ha még egyszer kiabálni mernek, megállítja a kocsit, és egyesével látja el a bajukat. Még épp az hiányzott volna, hogy megjelenjen a Szingapúrnak csúfolt ismeretlen férfi, aki egyébként sohasem jött ki a viskójából, talán csak akkor, amikor senki sem látta. Ki tudja, ki vagy mi ő, így az asszony belegondolni sem mert, mit csinálna vele meg az őt provokáló gyerekekkel.
Nagyanyám majdnem hetven év távlatából elevenítette fel ezt a történetet, és ami a legérdekesebb, számára sohasem derült fény Szingapúr valódi személyazonosságára. A faluban olyan történetek keringtek róla, miszerint valamikor ő maga is normális, helyi lakos volt, de egyszer eltűnt, és csak hosszú évtizedek után tért vissza. Állítólag az akkori brit gyarmaton, Szingapúrban tartózkodott, de ezt nem erősítette meg, mivel nem mutatkozott és soha senkivel nem beszélt egész hátralevő életében. Ócska lemezekből összeeszkábált magának egy kunyhót a lakóterületen kívüli lápon, a Holt-Tisza mellett, és olyan mély árkot ásott köré, amin csak egy saját maga által működtetett hídon lehetett ki- és bejárni. Viszont a kocsiút nem messze haladt erődje mellett, így a gyerekek mindig kihasználtak az alkalmat egy jó kis szingapúrozásra.
– Ilyet addig még senki sem látott Szanádon – magyarázta nagyanyám, de látszólag sohasem foglalkoztatta ennek a titokzatos személynek a kiléte.
Ennyi idő elteltével talán nagyanyám volt az utolsó, aki emlékezett Szingapúrra, de már vele sem mondathatom el újra a történetet, így egyedül a saját fantáziámban él tovább az egész. Időről időre eszembe is jutott egy halom megválaszolatlan kérdéssel együtt. Az 1940-es évek elején mit tudhatott Szanád legfeljebb négy osztályt végzett paraszti népe a távoli Szingapúr városáról? És ha tényleg létezett ez a férfi, akkor miért jött vissza, és épített egy árokkal körbevett viskót a láp közepén? Misztérium, gondoltam. A többgenerációs távolságra lévő múltba sok minden beleképzelhető, még az ilyen hihetetlen és sejtelmes történet is. Ezzel a gondolattal nyugtáztam a mesét, vele együtt a balladai homályba vesző szanádi láplakót, aztán évekkel később a következő sorok olvasása közben úgy éreztem, Szingapúr fehér foltokkal teli történetéből végre kirajzolódik egy mozaik.
„Még fiatal voltam, amikor megérkeztem […] Rögtön a mocsarak közé mentem. Az ember bádogtetejű házakban lakik ott. Éjjel fekszel, s mintha meleg ködben feküdnél. Reggel sűrűbb ez a köd és forró. Aztán elfásulsz […] a legtöbbje elállatiasodik […] Mindenki gyanús, aki hosszabb időt töltött a trópuson […] Nem egyszerű európai ember többé.” Igaz, ez nem Szingapúr emlékirata, hanem Márai Sándor Konrádjának visszaemlékezése A gyertyák csonkig égnek című regényből. Konrád szinte filozófiai magasságokban beszél arról, hogyan szedi elemeire a magunkfajták fizikumát és elméjét a trópusi pokol. Mindezt onnan tudja, hogy ő maga is fél életét a szingapúri mocsarakban töltötte. A regény és nagyanyám gyermekkori története, igaz, olyan távol van egymástól, mint Szanádtól Szingapúr, abszurd módon e fiktív karakter távol-keleti tapasztalása valamiképp validálja az elviekben létezett, a kontinensre, egyben a szülőhelyére visszatérő férfi életmódját. Elképzelhető, hogy nevetségesen messze járok az igazságtól, és Szingapúr csak a falu egyik bolondja volt. A képzeletemben mégis látom, ahogy a trópusról hazatérő ismerős, de már idegen hulladékokból összeeszkábált kunyhójában a földön fekve üveges szemmel nézi a tető fémlemezét, közben a Holt-Tisza reggeli párája lengi körbe, és a távolból mintha egykori lakhelyének nevét hallaná.
Nyitókép: Pixabay
