Asztaltársaság

Négyen ültek az asztalnál, olyan alkalmi asztaltársaságnak is mondhatnánk őket, hiszen együtt étkeztek napi háromszor; kicsit beszélgettek, aztán rendszerint ment mindegyikük a maga kórházi ágyába egy-két méterrel távolabb. A társalgás nem szakadt meg kötelezően, de igazi asztaltársaság sem jött létre, hiányoztak hozzá a vidámabb és lazább körülmények.

Szinte ünnepi néhány nap volt ez számukra, mivel ugyan hat ágy sorakozott a szobában, ám négy szekrény és ugyanannyi szék. Hogyne lett volna jelentősége! Igaz, hogy nem törtettek tűzön-vízen át az élelemért a betegek, de mégis ketten kilógtak a sorból; egy a fürdőszoba négy és hat személyre is; több emberrel több a gond…

Lazításul szolgált ez a pár napra megcsappant létszámú asztaltársaság, nemzeti hovatartozásban három fajta. Hárman hetven fölött jártak már, csupán egyikük lehetett negyven körül. Az első, a szakállas, inkább csak figyelte a szoba emberállományának jellemét és alakulását. Belőle majd valami fölösleget szándékoznak kidobni az orvosok, őt állítólag gyengébb fajta kór csípte el.

A legidősebb, a hetvenhat esztendős sem akart mindenáron központba kerülni, őt a méreg, a tiltakozás, düh jellemezte. Mert miért gyógyítják valakinek a tüdejét, ha a lába bénul, meg ő néhány napra jött ide, hogy járni tudjon. Kerek, alapos és meggyőző főorvosi magyarázat után megnyugodott, miközben ilyenkor mindenki dühös az egész világra.

A két inkább különc fickó közül a hetvenen túl járó Columbót, a nyomozót idézte mozgásával és testtartásával: ő talált leghamarabb a tüdőosztály tövében dohányzásra alkalmas faltövet, fölfedezett nem éppen legális járatokat. Azt mondta, hogy napok múlva veszik ki a rákot belőle, és ha nem sikerül, akkor elköszön az élettől, ha meg sikerrel járnak az orvosok, folytatja a füstölést, mert ő erről bizony képtelen lemondani.

Lejártak az udvarra mindhárman rágyújtani. A szakállas – merthogy ő is szívesen ment volna, ha erkölcsösnek érzi – azon gondolkodott, hogy etikus-e segítséget kérni valakitől, és közben az esélyeket tovább rombolni: szép dolog lehet rákosként szinte a tüdőgyógyász orra előtt pöfékelni? Bár ezek nem valamiféle kihívó alakok voltak, dugták a cigarettákat, mint régen középiskolás körökben volt szokás.

Esetleg épp az orvosokat becsülték föl? „Mi akkor is legyőzzük a kórt az orvosokkal, ha az még elszántabban támad.”

A fiatalnak mondható szobatárs esetében már néhány hónapja kutatják a baj eredetét, nehezen kibogozható flekkig jutottak, ő pedig újabb és újabb betegséggel jelentkezik. Hosszú ismeretei vannak hát az itteni létről. Ő bizony nem hajtott térdet a betegség előtt, nincs is rá oka, amikor legfeljebb a fölvetések szintjén járnak. A szinte folyamatos mobilkapcsolata – nem is egy gépen dolgozik – az otthoniakkal lehetővé teszi, hogy a családi-rokoni életet is irányítsa, de legalább hatásosan beleszóljon pénzügyekbe, étkezésbe, ivászatba, munkába. Jó, találékony szervezőnek tűnik, aki néhány ezer dináros üzletekkel is kénytelen bajlódni. Persze ha három-négy napon csirke az ebéd, akkor kijár a városba pótolni. Egyébként a kórházi kosztban nem az a baj, hogy rossz, hanem az, hogy egyhangúan ismétlődik.

Nem is az asztalt ülte körül az asztaltársaság, hanem az ágyon pihent, amikor a fiatal szobatársnak éppen fogadóirodás napja volt. Jó ideig zajlottak az otthoniakkal az egyeztetések, tehát mindenki hallgathatta, bár a kínálatot, az esélyeket nem volt könnyű követni. És ekkor közbeszólt a Columbo-kinézetű szobatárs, mondván, mely kettőre tegyen számára.

Másnap aztán a két szomszéd arról kezdett vitatkozni, hogy rossz az elszámolás, a frissen betársultnak önmaga szerint sokkal több jár a nyereményből. S tartott ez mindaddig, amíg a fiatal föl nem emelte a hangját: Még mindig nem hagyta abba?

Innen kezdve megváltozott a szoba: hárman ebédeltek egyszerre az asztalnál; a két viszálykodó közvetlen szót nem váltott egymással, technikai segítséget a gyógykezelésben a másik két sorstárstól kértek, dohányzáskor kerülték egymást.

Másnap délelőtt a Columbo-hasonmást operálták; úgy vélte, szerencse kérdése.