Sokadik alkalommal várakozott az otthonos előtérben, már fél éve járt ide szerdánként, délután ötre. Először idegen volt számára, hogy egy társasház lakásából alakították ki a rendelőt, de gyorsan hozzászokott, mivel volt valami megnyugtató ebben a miliőben. Fehér falak és krémszínű bútorok vették körül, a könyvespolcon ismeretlen művészek képes albumai sorakoztak néhány vaskos szakirodalmi kötet mellett. Amikor egészet ütött az óra, nyílt az ajtó, mint ahogy eddig mindig, a hölgy ugyanolyan kedvességgel üdvözölte és beszólította. Talán férfias büszkesége nem engedte, hogy erről beszéljen, de volt benne egy kis szorongás vagy inkább szégyenérzet, amikor leült a terapeutával szemben. Pszichológusa nagyjából egyidős lehetett vele, szőke haja különösen szép volt, mindig csinos ruhát viselt, és empátiája végtelennek tűnt. Tisztelte ezt a nőt, mivel hasonlóval még nem találkozott, és eddig leginkább csak a kontroll, a sértődöttség és a veszekedés címszavak jutottak eszébe, ha mélyebbre ástak a másik nemmel kapcsolatos tapasztalataiban. Ez volt az utolsó alkalmak egyike, hogy itt, a mutatós, de egyértelműen segítői szakmára született pszichológussal megoldásokat keres mentális elakadásaira. Még néhány hét, és véget ér egyéves munkaügyi kiküldetése. Hazaköltözik ebből a városból, holott előtte állt az újabb, huzamosabb időre szóló szerződéskötés lehetősége. Előreléphetett volna a szakmában, ő maga sem érti döntésének okát.
Ezen a terápiás ülésen a távolabbi ősökre és azok hagyatékára terelődött a téma. Úgy gondolta, nem ismeretlen ez a terep, hiszen szülei tettek róla, hogy több generációra visszamenőleg megtanulja mindegyikük nevét és élettörténetét. Idilli históriáknak tűntek a felmenőkről hallott pátoszos elbeszélések, csak mire az idővonal saját születési dátumához ért, valahogy borúsabbá váltak az évek és a történetek. Amíg az ősök elképzelhetetlennek tűnő időket és veszteségeket éltek meg, számára mégis úgy tűnt, életük példamutatóan zajlott és felfelé ívelő pályán haladt egészen halálukig. Úgy látta, ez a folyamat a szüleinél akadt meg, nehezére is esik megérteni, ők miért nem tudták folytatni a látott mintákat.
Miután ezt megosztotta terapeutájával, érdekességként még hozzátette, hogy említett őseihez nemcsak a családi történetek kötik, hanem a szülői ház is, amelyben más-más időben, de mindannyian ott éltek, ő a hatodik generáció benne. Most ide készül visszatérni, mert úgy érzi, feladata továbbvinni az örökséget. Nem felejti, milyen megdöbbenés ült ki a nő arcára. A pszichológus bevallotta, nemcsak eddigi praxisában, hanem még életében sem találkozott hasonló esettel, és annak ellenére, hogy becsülendőnek tartja a felmenőihez meg azok örökségéhez való ragaszkodását, felvetődik benne a kérdés: nem túlterhelt hagyaték-e ez? Egy évszázad után talán új életet kell kezdeni valakinek a családból, s lehet, hogy pont rá vár ez a feladat. Ki tudja, így akár megszabadulhat néhány nyomasztó köteléktől. Annak ellenére, hogy addig a terapeuta minden javaslatát fontolóra vette, most sértőnek érezte a felvetését.
Éppen azokat az ősöket kell pellengérre állítani, akik látszólag egyben tartották a családot, megalapozták a következő generáció jövőjét, sem anyagi, sem szellemi vagyont nem herdáltak szét? Ilyenre csak olyan ember gondolhat, akinek nem fontos a származása.
Évek múltak el, de sokszor gondolt erre a beszélgetésre. Talán túl jó szakember volt ez a nő, és már előre látta az ő elkövetkező ballépését, talán csak bogarat ültetett a fülébe, de a családi házba való visszaköltözés nem váltotta be a felfelé ívelő életpálya reményét. Mentális állapota lassan rosszabb lett, mint amikor először szakemberhez fordult. Az empatikus segítő már messze volt tőle, és hosszú ideje erőt sem érzett magában, hogy másikat keressen, így tehetetlenül ráutalta magát az őt körülvevő ősökre. Az élőkre, akiktől egyre kevésbe hallotta saját gondolatait, és a már régen holtakra, akik csak üveges tekintettel néznek el fölötte a poros képkeretekből.
Nyitókép: Pixabay
