Nyolc ház alkotta az utcát. Igazság szerint kilenc, de mivel egyikből régen elköltöztek a gyerekek, úgy érzem, akkoriban kilógott a két öreg a magányosságával a sorból. Sűrűn sorakoztak a házak – ebben a tekintetben semmi sem változott fél évszázadnál hosszabb idő alatt –, mindössze eggyel bővült a számuk – de egyet sem romboltak le –; kissé megkoptak ugyan, de nem düledeznek. Paloták helyett kívülről szegényesnek tűnő, de mindenképp szerény hajlékok, a faluszél őrzi faluszéli képét, azt a régit, amely majdnem változatlanul áll az erre járó elé. Egyetlen épület jár üresen az enyészet útján – a faluban összesen százszámra –, persze úgy tűnik, hogy a legtöbbjük ilyen sorsra jut majd itt is. Mégis inkább a tényeket érdemes közölni, nem borúlátó jóslásra vállalkozni, mert különlegesen kificamodott világunkban történhet minden másképp is, mint ahogyan jelenleg tűnik, derűlátóbb jövőt hozva.
Azért vettem számba a házakat, hogy lássuk az embereket, vagyis a gyerekeket is: a nyolc házban egyazon időben huszonnyolcan töltötték gyermek- vagy ifjúkorukat, azaz családonként három és fél ifjú ember. Amikor manapság a másfél körüli szaporulatról beszélnek, nemzetek jövőjére bizonytalanul tekintve, ez a számolás villan elő. Meg nyáresti kikapcsolódásként valamelyik utcai játék, amikor legalább tucatnyian küzdöttek meg egymással az utca közepén, mert itt ugyan nem veszélyeztette senki a biztonságukat: az autó alig kezdett „divatba jönni”, de akkor sem a faluszéli utcákba kanyarodott be először, hanem valamely jól fizetett vezetői állás birtokosa a központ tájékáról vásárolta. Parasztkocsik megfordultak ugyan a kis utcában lakók némelyikének portáján, de azok legfeljebb néhány percre szüneteltették a játékot.
Képzeljük most el, hogy egy arasznyi utca „gyermektermése” egykor kiadott egy nagy osztályt, esetleg csak egy kisebbet, de lehet, hogy majdnem egy egész alsót vagy fölsőt, miközben mára oda jutottunk, hogy némelykor csak nemzeti tanácsi jóváhagyással nyílhat osztály, fő- és mellékutcák gyerekeiből is kicsike, nemhogy egy rövidre szabott félreeső zsákutca szolgáljon egy-két tanteremnyi diákkal.
Nem ritkán fordul elő, hogy nehezen elviselhető szegénységre panaszkodnak az emberek, miközben anyagiakban egészen jó az élet az évtizedekkel ezelőttihez képest. Már csak azért sem kellene elhallgatni az újabb kor panaszait, mert ugyan régen is akadtak hasonlók, de nem olyankor történt ez, amikor szegény gyerek éppen csodálatos mobilra vágyott, hanem olyankor, amikor iskolatáskára is alig futotta, nemhogy kirándulásra a családi bevételből. Kérdezik is néha-néha az utókor gyér létszámú csodálkozó tagjai: Miből éltek akkoriban az emberek? Hogyan nőttek föl a gyerekek?
Ha benéznénk a kis utca utolsó házikójába, azt látnánk, hogy napszámba készülnek a lakók, nem is mindannyian felnőttek. Egykor ilyentájt még tartott a cséplés, hogy majd a kijáró részből télire liszt és kenyér is jusson nekik. Előtte meg az aratásban is gyűjtögették a télirevalót a napszámosok vagy részes aratók. Gyűjtöttek ők egész évben, amikor alkalom adódott rá: tüzelőt, élelmet vagy pénzt ruhára és nélkülözhetetlen élelemre. Nem a Mekibe jártak, a pizzát sem futár hozta, helyette a lepény sült otthon a kemencében, drága ruhára ritkán jutott, az olcsó turkálók pedig ismeretlenek voltak akkortájt. Kissé hasonlít a spórolás a zsidó kereskedő történetére, aki ráfizetésre panaszkodott, mondván: abból él, hogy vasárnap zárva tart. A szegény emberek meg úgy tudtak megélni (igaz, még a tehetősebbek is), hogy mellőzték a nélkülözhető költekezést, hiszen az autó még alig jutott el ide; a villany alighogy kigyulladt; a nyaralás sem vált még a kultúránk részévé; a tévé különlegességnek számított; mobiltelefont gazdag fantáziával megáldottak sem láttak még…
A gyerekek pedig megnőttek – nem több gonddal, mint mostanság –, az utca meg árválkodik gyermektelen magányában (iskolás lakói lehetnek most hárman-négyen), miközben itt is vesztésre áll a jövő.
Nyitókép: Pixabay
