Lehetőségeink

„Asztmás vagyok, allergiás, diszlexiás, figyelemzavaros, szorongásos és depressziós. De elmondhatom, az, amid van, nem határozza meg azt, amivé válhatsz…” – fogalmazott napjaink egyik legnépszerűbb és legsikeresebb atlétája az olimpiai címe megszerzése után a közösségi oldalán közzétett üzenetében, amellyel kiválóan alátámasztotta azt a sokszor ismételgetett igazságot, miszerint a legsikeresebb emberek élete sem csupa csillogás, amire nyilván valamennyien megannyi példát tudnánk felhozni, köztük világhírű sportolókat, színészeket, zenészeket, dúsgazdag üzletembereket, akiknek az élete korántsem annyira tökéletes, mint amennyire kívülről annak tűnik, miközben kimondva-kimondatlanul is csak reménykedni tudunk abban, hogy előbb-utóbb sikerül túljutniuk a nehézségeiken, és nem gyarapítják tovább azoknak a tragikus sorsú hírességeknek a sorát, akik ma már sajnos csupán legendákként lehetnek velünk.

Kétségtelen, hogy az utóbbi években igencsak megnőtt azon élsportolók száma, akik a nyilvánosság előtt is felvállalják mentális problémáikat, nem törődve azzal, hogy ennek következtében sokan kígyót-békát fognak kiabálni rájuk, pedig jól tudják, ahogyan jól tudjuk valamennyien, hogy az elnyüstölt foteljükben kinyúlt mackónadrágjukban langyos sörüket kortyolgató autodidakta polihisztorok szinte mindenhez, így ehhez a kérdéshez is képesek szakértőként viszonyulni, mit képesek, egyenesen a kötelességüknek érzik nemcsak azt, hogy hozzászóljanak, hanem azt is, hogy kioktassanak mindenkit, aki csak szembejön velük, sőt ha lehet, rögtön az egész világot, ledorongolva mindenkit, aki esetleg más álláspontra kíván helyezkedni ahhoz képest, amit ők megdönthetetlen igazságként kezelnek. 

Olyan szempontból persze érthető a magabiztosságuk, hogy vajmi kevés ismerettel rendelkeznek ezekről a dolgokról, hiszen ilyesmiről ritkán esik szó azokon a platformokon, amelyek segítségével tájékozódnak. Máskülönben aligha vonnák kétségbe, mennyire megterhelő lehet egy-egy élsportoló számára az, hogy folyamatosan a lehető legmagasabb szinten kell teljesítenie, sőt sokszor még az sem elég, hiszen amellett, hogy önmaguk felé a lehető legmagasabb elvárásokat fogalmazzák meg, a nyilvánosság is olyan várakozásokat támaszt feléjük, amelyeknek egészen egyszerűen nem lehet mindig, minden körülmények között megfelelni, arról nem is beszélve, hogy mi, átlagemberek, akik életünk minden területén a sokszínűségre, a változatosságra, az új impulzusok megszerzésére törekszünk, talán fel sem tudjuk fogni, mennyire felemészthet valakit az a monotonitás, amit az évtizedeken át tartó napi többórás edzések jelentenek, arról nem is beszélve, hogy a befektetett munka, legyen az bármilyen kemény, önmagában még semmiféle garanciát nem ad arra, hogy az ember valóban felül tudja múlni önmagát és felül tud múlni mindenki mást is azon az egy napon, abban az egyetlen pillanatban, amikor erején felül kell teljesítenie.

A magyar közvélemény jóval kevésbé felkészült az ilyen jelenségek kezelésére, mint mondjuk az amerikai, ahol akár egy többszörös olimpiai bajnok tornász vagy úszó, esetleg atléta vagy teniszező bátran kiállhat a nyilvánosság elé, és azt mondhatja – átmenetileg vagy végleg –, elég volt. Jó példa erre a kiváló úszó, Milák Kristóf esete, akit az elmúlt évek során annyi negatív kritikával illettek, amennyivel csak nem szégyelltek, olykor olyan mélységekig süllyedve, amilyenekig ember csak ritkán süllyed, bele sem gondolva abba, milyen módon érinthetnek az efféle megnyilvánulások valakit, legyen szó akár egy élsportolóról, akár egy átlagemberről, aki egyébként is élete egyik legnehezebb időszakát éli. Aztán, amikor megkérdőjelezhetetlenül rácáfolt az önjelölt szakértőkre, ahelyett hogy elnézést kértek volna, vagy legalábbis elhallgattak volna, folytatták a támadásokat, sőt olyan dolgokat is tudni véltek, amiket talán a legkiválóbb javasasszonyok sem mertek volna megfogalmazni. Pedig viseltethettek volna iránta másként is, például úgy, ahogyan az egyik neves magyarországi zenész fogalmazta meg közösségi oldalán közzétett felszólításában: „Mindenki, aki akár csak gondolatban bántotta valaha ezt a fiút, néma csendben meghúzza magát, elnézést kér és meghunyászkodik…” Nyilvánvalóan nem így jártak el, hiszen ahhoz el kellett volna ismerniük, hogy tévedtek, sőt felül kellett volna bírálniuk a korábbi, megdönthetetlennek hitt meggyőződésüket, ami, valljuk be, nem egyszerű feladat. Márpedig – ahogyan egy magyarországi közéleti személyiség fogalmazott – „Milák Kristófot nem megfejteni, hanem megérteni, nem elítélni, hanem elfogadni kell(ett volna). A megbecsülést, a tiszteletet és legfőképp a szeretetet pedig nem eredménytől függővé tenni”. 

Mindez azonban természetesen nemcsak rá érvényes, hanem mindenki másra is. Ha valaki másként gondolja, lelke rajta! Lelkünk ugyanakkor azon is, hogy hálásak legyünk azoknak, legyenek élsportolók vagy átlagemberek, akik felhívják a közvélemény figyelmét a mentális problémák fontosságára és arra, hogy olykor igenis meg kell engednünk magunknak, hogy megálljunk egy pillanatra, és átgondoljuk, mi az, ami fontos számunkra, és mi az, ami kevésbé, illetve felismerjük, hogy mi az, amink van, mi az, amink lehet, és ezek közül mi az, ami leginkább meghatározza, hogy mi magunk mivé vál(hat)unk.