Tegnap találkoztam Péterrel.
Évek óta nem láttam, pedig azelőtt állandóan együtt lógtunk, a középiskolában az utolsó padban ülve lettünk az osztály bohócai, majd elválaszthatatlannak tűnő haverok, mondhatni barátok, de aztán történt ez-az velünk és körülöttünk, amitől menthetetlenül elromlott minden, s mi visszafordíthatatlanul eltávolodtunk egymástól.
Furcsa érzés: valakiről azt hiszed, örökre része lett az életednek, szinte lélegezni sem tudsz nélküle, mindenhova együtt mentek, a legféltettebb titkaitokat is megbeszélitek, néha még a csajaitokat is megosztjátok, és nem tudod elképzelni, elmúlhat majd egy nap anélkül, hogy valahol összefutnátok, vagy legalább telefonon beszélnétek. S aztán eltűnik hirtelen, akár erdőben a vadnyom.
Őt is, engem is vert az Isten rendesen.
Korán elvesztettem anyámat, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy utána többször is elváltam, apám halála is rendesen megviselt, különböző szerek után nyúltam, szerencsére, abból sikerült aránylag gyorsan kikeverednem, de így is börtönbe kerültem egy időre, ha jogosan is, szerintem mégiscsak ártatlanul. Legalábbis én úgy gondoltam.
Neki sem volt könnyű élete: sokat szenvedett a családjával, elég hamar az utcára került, évekig csak különböző átmeneti lyukakban húzta meg magát, a munkahelyein is voltak mindig problémák, sodródott csak egyik nőtől a másikig, láthatóan nem találta helyét a világban.
De hát ezt dobta a gép: van, amit igen, s valamit nem tudunk megváltoztatni a sorsunkban. Hiába próbáljuk mindig is helyes irányba terelni az életünk, a körülmények gyakran áthúzzák számításaink, mindenről mi sem tehetünk.
Aztán most véletlenül összefutottunk megint. A bevásárlóközpontból igyekeztem az autó felé, toltam magam előtt a megpakolt kocsit, amikor megláttam, amint kászálódott ki az ütött-kopott verdájából.
Nem hiszek ugyan a véletlenekben, és egyébként is kódolva volt, hogy előbb-utóbb ismét találkozni fogunk, hiszen csak néhány kerület választott el bennünket egymástól, inkább az volt meglepő, úgy teltek el évtizedek, hogy egyszer sem kerültünk egymás útjába.
Furcsa érzés volt, tényleg.
Amikor látod valakin a változást, a megszaporodott ősz hajszálakat és ráncokat, tudnod kell, ő is ugyanazt látja rajtad. Ha jobban is tartod magad, és kevésbé rágott is meg az idő vasfoga, ő már csak a saját dimenzióiból lát téged. Mintha mindketten megszürkültetek volna az évek alatt, mint akikre finom hamuport szórtak az angyalok. Talán a lelkünknek is van életkora, gondoltam, ami szintén meglátszik rajtunk. Mindegy, nem akarok itt okoskodni meg teóriákat gyártani: soha sem én voltam a legélesebb kés a fiókban.
Váltottunk néhány szót, kivel mi van éppen, mutatott egy fényképet az aktuális családjáról, de túl sok biztatót most sem tudott mondani. Cseréltünk telefonszámot, aztán ment mindenki a maga útjára.
Amikor hazaértem, egy pillanatig szöget ütött a fejembe, milyen jó lenne megint sörökkel koccintgatni, röhögni újra az eszement poénjainkon, csapni a szelet a pincérlányoknak, visszatérni oda, ahol egykor abbahagytuk, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy az hol is van, ezért aztán csak legyintettem: az a vonat már elment.
Kora este aztán Péter is rám írt, valószínűleg neki is ugyanazok az emlékek jártak a fejében: milyen jó volt látni egymást, valamikor felidézhetnénk a közös kalandjainkat, lenne-e kedvem a napokban összefutni, és újra koccintgatni a sörökkel, s röhögni az eszement poénjainkon.
Lenne, gondoltam, de aztán azt is, hosszú ideje már annak, hogy nem iszok sört egyáltalán.
Nyitókép: Pixabay
