Nem fél a békáktól, csak utálja őket, mondogatta mindig a szomszéd néni, akinek a szavahihetőségében senki sem kételkedett, még akkor sem, ha tudtuk, hogy alighanem maga is sikoltozva ugrott volna fel, ha esetleg egy nyálkás, jéghideg béka a lábára ugrott volna a tikkasztó nyári hőségben. Ilyesmi azonban szerencsére nem történt, vagy legalábbis nem tudtunk róla, bár felnőtt fejjel talán már joggal feltételezhetjük, hogy ez a negatív érzés, amit maga is megfogalmazott, minden bizonnyal valamiféle személyes tapasztalat révén alakulhatott ki benne. Ez is csupán egy lehetett azon furcsa történetek közül, amelyekről nem beszélt. Az ő korosztálya még tudta, mi az, amiről lehet beszélni, és mi az, amiről nem. Vagyis mi az, amiről illik, és mi az, amiről nem.
A békákhoz hasonló ellenérzésekkel viseltetett az influenszerekkel szemben is, bár abban azért kételkedtünk, hogy velük kapcsolatban is lettek volna személyes élményei, amelyek kiválthatták volna belőle ezeket a negatív érzelmeket, sőt, abban sem voltunk teljesen biztosak, hogy tudta, kik ők és mivel foglalkoznak, hiszen a megnevezésükre is inkább csak utalt azzal a szófordulattal, amit használt. Nem is tudjuk már pontosan felidézni. Talán imflenszik, vagy valami ilyesmi lehetett. Csupán arra emlékszünk tisztán, hogy milyen vicces volt az, ahogyan kimondta, olykor össze is mosolyogtunk a háta mögött, persze szigorúan csak akkor, amikor nem látta, mert semmiképpen sem szerettük volna megbántani, és mivel nem tudtuk, hogy viccből mondja-e úgy, ahogyan mondja, vagy komolyan, inkább nem kockáztattunk, pedig bizonyára jól esett volna együtt hahotázni, nem rajta, hanem vele. Egyébként is mindig olyan vicces volt, amikor dühös volt. Mai szemmel szinte felfoghatatlan, hogy hogyan tudta magát annyira átadni annak az érzésnek, mintha nem is önmaga lett volna olyankor, aztán persze, amikor megnyugodott, kissé elszégyellte magát, amiért olyan vehemensen reagált, szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát amiatt, amiért nem tudott uralkodni magán, pedig nem volt ezen semmi szégyellnivaló, hiszen tudtuk jól, hogy vannak, akik intenzívebben élnek meg bizonyos dolgokat, vannak, akik kevésbé, tulajdonképpen csak arra következtethettünk mindebből, hogy valószínűleg akadtak már kellemetlenségei emiatt az életben, azokról azonban ugyanúgy, ahogyan a békákkal kapcsolatos élményeiről, sosem mesélt, annyira közeli viszonyban meg azért mégsem voltunk, hogy esetleg rákérdezhettünk volna anélkül, hogy ne tűnjünk indiszkréteknek. Meg egyébként is ki tudja, hogy egy ártatlan kérdés mit hozhat ki az emberből, milyen gyermekkori traumák vagy felnőttkori tragédiák idéződhetnek fel benne a hatására, amelyeket a békesség meg általában a jószomszédi viszony megtartása érdekében jobb nem bolygatni.
Egy alkalommal nagyjából ilyen intenzitású felháborodással mesélte, képzeljük el, hogy az unokája, aki egyébként a mindene volt, állandóan a telefonján lóg, ami önmagában talán még nem is lenne akkora probléma, mondta, mint az, hogy jobban hallgat az ilyen-olyan „imflenszik”-re, mint a saját szüleire. A problémát persze mi is átéreztük, mégis próbáltuk megnyugtatni, hogy a helyzet azért nem annyira rossz, mint amennyire gondolja, amiben valójában mi magunk sem hittünk igazán, őt meg végképp felesleges lett volna megpróbálni meggyőzni bármiről is, ugyanis nem az a fajta ember volt, aki a saját igazán kívül másét is elfogadta volna, így aztán inkább együttérzőn hallgattuk tovább a zsörtölődését, amelyet számunkra is meglepő módon viszonylag pontos adatokkal támasztott alá. A rádióban hallotta azokat, főzés közben, mert főzés közben mindig szólt nála a rádió, ez amolyan régi beidegződés volt, régi, ám annál hasznosabb, hiszen sok olyan információra is szert tett ezáltal, amik hozzánk nem jutottak el, sőt irigylésre méltó memóriájának köszönhetően jobbára meg is jegyezte azokat, vagy legalábbis azok egy részét. Így tudtuk meg tőle, hogy a felmérések szerint a fiatalok több mint kétharmada követ valamilyen influenszert, csaknem hatvan százalékuk pedig akár többet is, a lányok csaknem háromnegyede rendszeres követője a véleményvezéreknek, és általában több internetes tartalomgyártót követnek, mint a férfiak. A kezdeti kijelentése alátámasztásaként leszögezte, a fiataloknak csak a fele gondolja úgy, hogy a szülők véleménye fontosabb, mint az influenszereké, a többiek vagy az ellenkezőjét gondolják, vagy nem tudják egyértelműen megítélni, melyik az erősebb. Mire a végére ért, nagyjából le is nyugodott, igaz, azt nem tudtuk megítélni, hogy azért-e, mert közben magában már elemezte is az általa elmondottakat, vagy csupán azért, mert némiképp őt magát is elfárasztotta az a túlzott vehemencia, amivel a kérdéskör iránt viseltetett, így csupán bámultunk magunk elé a már jól bevált együttérző bólogatással kiegészítve, és közben azon morfondíroztunk, vajon lehetünk-e elég türelmesek ahhoz, hogy egyszer megtudjuk, mi is állhat valójában a kissé furcsa és valószínűleg igencsak túlmisztifikált békaiszonya mögött.
Nyitókép: Pixabay
