Alacsonyan jár a nap, egy ülőhely sincs már a délutáni vonaton. A felszálló utasok kénytelenek betölteni a székek közötti üres tereket, de nem bánják, hiszen csekély áldozat ez annak érdekében, hogy másfél óra múlva már az Indóház téri pályaudvar díszes padlózatán kopogtassák tovább gurulós bőröndjeiket. Az utolsó napsugarak még megcsillogtatják az új vezetékeket, és narancssárgára festik a horgosi megálló falait. Valahogy így képzelem a határ menti állomásról való felszállást egy vasárnapi délutánon a Szabadka–Szeged vasútvonalon. Néhányszor már hallottam az innen induló ismerősök beszámolóit, persze a romantikus körülményeket most csak én képzelem hozzá a miliőhöz, az viszont nem mese, hogy a járatok tömöttek a forgalmasabb napokon. A közel egy éve ismét üzembe helyezett és felújított vonalra többen rendszeresen jegyet váltanak. Túlnyomórészt a szegedi tanulmányokat folytató fiatalok, de más korosztályok, helybéliek és külföldiek a legkülönbözőbb okoknál fogva választják ezt az utazási formát. Sokan igénylik, és elégedettek vele, sőt van, aki úgy fogalmaz, hogy „itt újjáéledt a vasút”.
Annak ellenére, hogy esetenként magam is jobban örülnék egy akár kényelmetlenebb, de a közúti határátkeléssel járó veszteglésnél rövidebb vonatozásnak, a távolság miatt mégsem élek ezzel a lehetőséggel. Mint szinte minden más desztinációra, Magyarországra is a régiómban elérhető egyedüli közlekedési eszközt választom, a saját autómat. Általában a szerb–magyar–román hármas határ felé visz az utam, és habár megszokott a látvány, sűrűn eszembe jut, hogy amíg a Szabadka–Szeged vasútvonal feléledt, itt már régóta halott minden, ami a vonatozáshoz köthető. Pedig milyen érdekes lenne felszállni az egykori Temesvár–Szeged járatra, és eldöcögni a Dél-Alföldig. Nevetséges ábránd, hiszen a szanaszét szabdalt síneknek már több mint száz éve leáldozott, évtizedek óta pedig azok a részek sem működnek, amelyeket utoljára zártak le. Na, meg mennyi utasa lenne ezen az elnéptelenedett vidéken? Nemrég a szomszédos médiumokban napvilágot látott a hír, hogy Románia és Magyarország egy közös projekten keresztül újból vasúti összeköttetést hozna létre a két város között, természetesen az útvonal kizárólag e két állam területén futna.
Nálunk (is) sokáig elhagyatottan, a pusztában feküdtek az észak-bánáti vakvágányok, aztán két évvel ezelőtt megkapták az utolsó ítéletet, miszerint felszámolják az itt lapuló Szeged–Temesvár maradványait. Hogy ezen ismét vonat közlekedjen, azt már senki sem tartotta reális elképzelésnek, viszont az idő múlásával naivan abban bíztam, hogy talán egy-két árválkodó szakaszról megfeledkeznek, így azok megmaradnak mementónak. Egy napon aztán az Oroszlámosról kivezető kanyarban, közvetlenül az út mellett ott tornyosultak a kihantolt talpfák. Mint egy groteszk alkotás, úgy jelzi, hogy itt már az emléke is megszűnni készül valaminek. Nem élhetünk a múltból, mégis abban bízom, hogy amíg ezeket véglegesen el nem távolítják, talán néhány megszállott gyűjtő elvisz belőlük egyet-kettőt, kiállítja őket házi múzeumában, és elmondja a látogatóknak, hogy ennyi maradt a térség egykori legfontosabb vasútvonalából.
A felszedett, összehordott romoktól eltávolodva, majd a rábéi határátkelőhöz érve jobbra fordulok, hogy lássam az óbébai templomtornyot. Nagyjából százötven éve ezen a településen született az üknagyanyám, és valószínűleg akkor látta utoljára a falut, amikor a peronon felszállt a Szegedről érkező szerelvényre. Hogy ott csillogtak-e a felsővezetékek, vagy a lemenő nap átszínezte-e az óbébai, esetleg az oroszlámosi vasútállomás falait, már kizárólag a képzeletem szüleménye lesz.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
