A szíve is majdnem megszakadt, amikor megszületett a döntés, hogy végképp meg kell szabadulnia a bakkecskétől. Miután dugába dőlt a terv, hogy a házassági évfordulójukra „megforgatják”, Nubi, mert az állat ezt a nevet kapta a gyerekektől a keresztségben, ott maradt a nyakában, s immár két éve minden reggel és este ő gondoskodott róla. Hozzánőtt, és büszkélkedett is vele, mert igazán gyönyörű állattá cseperedett: hatalmas frufruja és méretes szakálla nőtt, és leginkább egy öreg, amerikai hippihez kezdett hasonlítani, aki hirtelen leül veled szemben a villamoson, hogy a látványa kicsit feldobja a napod.
De egy idő után tarthatatlanná vált a helyzet: Nubi nemcsak gyönyörű, hanem igazán vad is lett, rajta kívül senki nem mert a közelébe menni, az ólnak csúfolt tákolmányt, amit szedett-vedett palettákból és deszkadarabokból rakott össze, folyamatosan szétrombolta, időnként átjárt a szomszédba dorbézolni, s egyszer az ígéretesnek mutatkozó szőlőtermést is alaposan megdézsmálta.
Először próbált másik tulajdonost találni, hirdetést is feladott a napilapban, még ajándékba is odaadta volna valakinek szívesen, de senki nem akart befogadni egy őrült vadállatot. A bakkecske megérezhette, mire készül, mert egyik nap, miközben a kerítést próbálta rendbe tenni, álnokul rátámadt, s neki óriási mázlija volt, hogy nem szúrta át a hasfalát: így is hatalmas, lila folt keletkezett a szúrás helyén. Ez volt az utolsó csepp, vagy ő, vagy én, gondolta magában, elment beszélni a hentessel, aki nagy lelkesedéssel el is vállalta a munkát. Próbált segítséget kérni, de nem talált senkit, ezért egyedül kellett nagy birkózás közepette elrángatnia az állatot, s mire ki tudta volna mondani, várják meg, hogy eltávozzon, a hentes már bele is szúrta a kést a szívébe.
A sivítása egész nap a fülében csengett, s már előre rettegett a pillanattól, amikor vissza kell mennie a húsért, hogy aztán majd szét is kelljen porcióznia. Késő este ért csak haza a munkából, már sűrű, sötét este volt, de közben olyan fényes villámok kezdtek el cikázni az égen, hogy másodpercekre minden kísérteties fénybe borult. Biztos volt benne, az égiek Nubi érkeztét ünneplik éppen a szellemvilágban, vihar támadt, és végre az eső is esni kezdett.
A rengeteg hússal is majd mi lesz, futott át az agyán, a gyerekek biztos nem esznek belőle, de ő sem tud majd nem Nubira gondolni, amikor szájába venné az első falatokat. Arra viszont végképp nem számított, hogy a kecske feje a hatalmas szarvakkal is rámarad, s neki kezdenie kellene vele valamit. Próbált utánaolvasni az interneten, mitévő is legyen, de attól csak még jobban elborzadt: különböző oldalakon részletesen magyarázták el, milyen szereppel is bírt egy-egy szakrális kecskefej a sámánok szertartásaiban. Aztán az egyik vadász ismerőse mégis a segítségére sietett, megnyúzta a fejet, majd elmagyarázta, hogyan tudná a trófeát szakszerűen preparálni.
Vizet öntött a bográcsba, alágyújtott, majd órákig forralta a fejet.
Ahogy ott ült, mindenféle megfordult a fejében: gondolkodott életről, halálról, szeretetről, szerelemről, a kukacokról, amelyek majd az ő testét is lassan elcsámcsogják, lélekről, lélekvándorlásról, az emberi természetről, múltról és jövőről, és szinte mindegyik halottja is az eszébe jutott.
Nézte a tüzet, a fortyogó vizet, a koponyáról lassanként leomló húscafatokat, aztán egyszer csak felállt, s a konyhából sót, borsot, fokhagymát és babérlevelet hozott.
Nyitókép: Pixabay
