Ahogy megkezdte az első osztályt, anyja elvitte a parókiára. Fenntartásokkal ugyan, de mivel gyereke annyira kérlelte, meg az osztálytársak többsége is járni kezdett, végül beíratta hittanra. Így egy újabb rubrika került a délutáni órarendbe, ez épp a keddi fociedzés fölé. Legyintett egyet az anyja, azzal nyugtázta az egészet, hogy majd otthagyja, mivel úgysem fogja bírni a többi elfoglaltság mellett.
Elmúlt néhány év, és időnként elmaradozott az edzésekről. Továbbra is úgy alakult az órarend, hogy a hittan a foci elé került, otthon ezért azt mondta, elhúzódik a foglalkozás a parókián, nem tud időben odaérni a pályára. Szülei rájöttek, hogy a gyerekük ferdít. Apja kifakadt magából, szitkozódott a puhánysága miatt, de végül feladta, hogy sportolót faragjon belőle. Ennek ellenére továbbra sem járt haza időben a hittanról. Anyja egyszer elébe ment a dolognak, a sekrestyés asszonytól tudta meg, hogy a gyereke minden alkalommal bekéredzkedik a templomba, és ott ül egy ideig. A középső padsorok egyikében pillantotta meg a feje búbját, arcára döbbenet ült, de összes anyai szigorát összeszedve ridegen megkérdezte tőle, hogy mégis mit keres itt. A gyerek csak annyit válaszolt, hogy éppen Jézus és szentek ujjait nézegeti. Kérdéseket szeretett volna feltenni, és mindent megmagyarázni, de a fejében összegyűlt gondolatokat nem tudta szavakba önteni, sőt valahol érezte is, hogy ennek itt semmi értelme sem lenne. Anyja a kabátjánál megragadta, és görcsösen szorítva kivezette. Otthon újabb válság tört ki. Miért nem tud ez a gyerek olyan lenni, mint a többi? Mindent megkap, mégis úgy viselkedik, mint egy holdkóros. Morgott az apja és sápítozott az anyja, aki a legjobban attól tartott, hogy már mások is tudomást szerezhettek a kölök templomi ábrándozásairól. Figyelmeztette, ha még egyszer előfordul, szó nélkül viszi az orvoshoz.
A gyerek nagyon megijedt, azt hitte, valami szörnyűséges vétket követett el, sőt minden valószínűség szerint komoly baja lehet, így attól a naptól kezdve nem járt be a templomba hittan után. Annak ellenére, hogy szülei most már nyíltan irracionális képzelgésnek tartották vallási neveltetését, hogy másoknál ne legyen téma tárgya, mégsem vették ki a hittanról. Így a kötelező vasárnapi miséken a gyerek minden erejét összeszedte, hogy kizárólag csak előrenézzen, és még véletlenül se tévedjen tekintete a mennyezetre.
Ahogy múlt az idő, már nem kellett erőlködnie, megszokottá vált a tér, és idővel nem is annyira foglalkoztatták azok a kérdések, amelyek korábban hétről hétre előtörtek benne. Hosszú évek óta, miután véget ért számára a hitoktatás, a templomba sem nyitott be. Inkább az feszítette, mit kezdjen magával majd húszévesen. Szülei beíratták a környék legnevesebb gimnáziumába, ahol főleg csak matematikából, informatikából és természettudományi tantárgyakból állt az órarendje. Nagy kínlódások árán, de kijárta, sőt alárendelve magát a további nyomásnak, gazdaságinformatikusi szakra jelentkezett az egyetemen. Az első félév végén olyan káoszt érzett a fejében, hogy egy szót sem tudott már befogadni a számára amúgy is érdektelen kurzusokból. Miután végigszenvedte a szorgalmi időszak utolsó óráját, a nagyelőadóban maradt, ahhoz sem érzett magában erőt, hogy felkeljen a székről, nemhogy a vizsgákra kezdjen készülni. Telefonjába merült, kicsit el is szunnyadt, nem vette észre, hogy érkeznek a hallgatók a soron következő előadásra, a professzor pedig lassan beállítja a vetítőt. Amikor feleszmélt, félhomály volt, a szemközti falon egy mozivászonnyi nagyságú freskó jelent meg. Az oktató előrebocsátotta, hogy kapnak néhány néma percet az alkotás tanulmányozására, különös tekintettel a rajta látható alakok ábrázatának és ujjmozdulatainak megfigyelésére.
Nem tudta, mikor változott át rögtönzött bazilikává az egyhangú terem, hogy milyen óra zajlik éppen, mégis maradni akart, mert ismeretlen mélységekből rég nem tapasztalt tudásvágy tört fel benne, és érezte, innen már senki sem fogja elrángatni.
Nyitókép: Pixabay
