Ül a baka pihentetően a kaszárnya bejáratánál, térdére fektetve a puskája.
– Jó napot! – köszön illendően a tisztnek, csak hát mundérban mások a szabályok, mint a civil életben, s ezt hamar tudtára is adja jókora iróniával a kapitány:
– Maga itt a portás? – kérdezi, ha egyáltalán magázódik.
Nem portás ő – tiltakozik –, hanem őr, őrzi a kaszárnyát.
– Akkor miért nem úgy viselkedik?
– A kapitány úrral naponta találkozom, tisztelem is, nem kell talán úgy viszonyulnom, mint egy tábornokhoz?! – válaszolta, és bocsánatkérés közepette előhúzta zümmögő telefonját.
– Pedig világosak a szabályok. Őrség után jelentkezzen nálam, mindent elmagyarázok!
Nehezen hihető, hogy ilyen jelenet lejátszódik majdan a két és fél hónapos kötelező sorkatonai szolgálat idején, hacsak tudatosan nem provokál a baka, mert nem fér a bőrében. Az ilyesféle, a kívülállónak aprónak tűnő szabálysértéseket sem lehet ugyanis büntetés nélkül megúszni. Ami ugyan nem halálos, de a kiképzés annyira sem. Legalábbis ha föltételezzük, hogy az utóbbi negyven-ötven évben – hogy saját tapasztalatainknál maradjunk – nem az ember gyötrése felé haladt a nevelés, hanem a szabadság beteljesülésének irányába – gyakran túlzásokba is esve.
Ettől eltekintve mindenki másként képzeli el a katonáskodást. A valósághoz nyilván legközelebb állónak azok, akik egykor maguk is letöltötték a rájuk szabott időt. Persze így sincs könnyű a dolga a fantáziának: Hogyan lehet megtenni azt hetvenöt nap alatt, amire máskor ötször annyi időre volt szükség, vagy annál is többre. Az anyukáknak a többsége nyilván azt érzi, hogy gályarabságra viszik gyerekeiket, pedig csak olyan „emelt szintű” két és fél hónapi új élet vár rájuk.
Sokak bánata – gondoljunk csak az ifjú generációkról készült rengeteg tanulmányra –, hogy állítólag a fiataloknak nem adatik meg, hogy fiúból férfivá váljanak, a katonaság pedig kiváló és jóformán az egyetlen bevált (intézményesített) lehetőség, hogy megtegye ezt a lépést. Akár az is megtörténhet, hogy jobb irányba kanyarodik a társadalom.
Igen ám, de nem feledkezhetünk meg arról: tizenvalahány éve már, hogy megszűnt a kötelező szolgálat. Ennyi idő alatt a szabályok, törvények is módosultak, rendszerint enyhültek, mondjuk, az iskolákban. Ha viszont a katonai szigor farag férfit a fiúból, az juthat eszünkbe, hogy az élet sok területén laza a gyeplő. A több mint egy évtized utáni visszatérés vajon nem azt követeli-e, hogy enyhítsünk a szigoron? Ha bekövetkezne, oda jutnánk, mint ahogyan a bevezető történetben írtam.
A katonaság „szörnyűségeit”, ennek keretében a „megaláztatásokat” azok viselik legnehezebben, akik nem értik a rendszer működését; azt, hogy kötelezően végrehajtandó parancsokra épül, nincs idő, mód vitára és „demokratikus szavazásra” a teendőkről.
És mennyi a buktató! Emlékezhetünk, hogy a rendszerváltás után, a kötelező szolgálat eltörlése előtt, bevezették a civil szolgálatot, vagyis aki lelkiismereti, vallási stb. okok miatt nem volt hajlandó fegyvert fogni, annak lehetővé tették a fegyver nélküli „katonáskodást”: intézményekbe, cégekbe helyezték el őket, ahol a katonai szabályokról legtöbben nem is hallottak, lelki és fizikai erőpróbának is ritkán voltak kitéve. Lett is hirtelen rengeteg jelentkező. No, belőlük nem faragott férfit a sereg, sokuknak még árvízveszély idején gátépítésen sem igen vennék hasznát. Fegyelemre, rendre, munkára persze puska nélkül is lehet nevelni, ha meg nem ezt teszik majd, bomlik a hadsereg.
Azt se higgyük, hogy nem készül a korrupció is részt venni a katonaság életében. Például felmentések útján, jó kapcsolatok által…
Ugyan már, mire ez a nagy izgató buzgalom; a minisztérium és a hadsereg majd mindent megold! – vélhetjük.
Mindent megold? – kérdezik mégis, nem is teljesen megalapozatlanul, a kétkedők.
Nyitókép: Pixabay
