„Szerencsére még van néhány jó évem!” – nyugtázta nevetve az egyik kedves barátnőm, hogy azt olvasta valahol, a legújabb kutatások szerint a fejlett országokban az emberek átlagosan 47,2 éves korukra érik el a mélypontot boldogság szempontjából, míg a fejletlenebb országokban ez a bizonyos pont egy évvel később, azaz 48,2 éves korban érkezik el. Bár a negyven felé haladva maga is vészesen közeledik az említett mélyponthoz, ilyen szempontból talán nem is lényeges, hogy a fejlettebb vagy a fejletlenebb társadalmakra jellemző életkorbeli sajátosságok vonatkoznak-e rá, valahogy mégsem viselte meg különösebben az ominózus kutatás, valószínűleg azért nem, mert életfelfogásából meg habitusából fakadóan sosem volt jellemző rá, hogy túl sokat foglalkozzon az ilyen dolgokkal. Egyénként sem szerette az általánosításokat, mert úgy vélte, azok mindig a lényegről irányítják el a figyelmet, pontosabban a lényegesről helyezik azt át a lényegtelenre.
Nemcsak az általánosításokat nem szerette azonban, hanem az afféle önsorsrontó megnyilvánulásokat sem, mert azok szerinte csupán arra valók, hogy az ember magyarázatot találjon arra, mit miért nem képes megvalósítani, mit miért nem tud elérni, mit miért nem akar érvényre juttatni, hiszen mennyivel könnyebb sodródni az árral, és folyamatosan előttünk tornyosuló legyőzhetetlen akadályokként határozni meg az éppen aktuális körülményeket, mennyivel könnyebb azokat okolni mindazért, ami nem sikerül, mint megkeresni a történések valódi kiváltó okait, és esetleg megpróbálni változtatni rajtuk.
Meggyőződéssel állította, hogy éppen ez az árral való sodródás vezet el odáig, hogy az ember negyvenhét-negyvennyolc éves korára éri el boldogtalansága csúcsát, hiszen addigra jut el arra a pontra, amikor már nem tud változtatni azon a hozzáálláson, ami egészen addig jellemezte, vagy ha esetleg mégis tud, akkor azt csakis óriási nehézségek árán képes megvalósítani. Alapvetően azonban az életkori behatárolással sem értett egyet, hiszen rengeteg megkeseredett embert látott maga körül, köztük fiatalabbakat és idősebbeket, akik elégedetlenek voltak az életükkel, és minden rosszért, ami velük történt, másokat hibáztattak, a szüleiket, a házastársukat, a gyermekeiket, a szomszédjaikat, a barátaikat, az ismerőseiket meg úgy általában az egész társadalmat, ő mégis úgy vélte, ha őszintén szembenéztek volna a nehézségeikkel és velük együtt önmagukkal, csakhamar rájöhettek volna arra, hogy a problémáik legnagyobb része bennük gyökerezik és belőlük fakad. Ezt azonban nem nagyon hangoztatta, mert anélkül is sokakat megsértett a különféle véleménynyilvánításaival, ugyanis senki sem szereti, ha tükröt tartanak elé, azt meg főleg nem, ha esetleg még egy kissé görbe is az a bizonyos tükör, így az esetek többségében megtartotta magának a véleményét, mondván: „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”
Azt persze maga is tudta, hogy a negyvenes éveik végén járó ún. szendvicsgeneráció tagjainak mindenekelőtt azért annyira nehéz a helyzete, mert amellett, hogy meg kell birkózniuk a saját életük problémáival, gondoskodniuk kell a gyermekeikről, valamint az idősödő szüleikről is, ami értelemszerűen igen jelentős terhet ró rájuk. Mindehhez az is hozzájárul, hogy ebben az időszakban sokan valamilyen vezetői pozíciót töltenek be a munkahelyükön, ami nagyobb felelősséggel és több stresszel jár, és ezt eleve nem könnyű kezelni, arról nem is beszélve, hogy ezáltal egyre inkább elfogynak az előrelépési lehetőségeik, ami azzal kiegészülve, hogy az ember ilyen korban már akarva-akaratlanul is elkezd azon töprengeni, hogy mi az, amit meg tudott valósítani a fiatalkori álmai és vágyai közül, illetve mi az, amit nem, ugyancsak nem segíti hozzá ahhoz, hogy jobban érezze magát a bőrében. Az idő előrehaladtával azonban ez változik, legalábbis jó esetben, ha az ember megtanulja értékelni azt, amit elért, illetve újragondolni az önmagával szemben megfogalmazott elvárásokat, reálisabb alapokra helyezve azokat annál, mint amit ifjonti hévvel álmodott meg magának, ami azért tekinthető rendkívül fontosnak, mert ha ez az egyensúlyteremtési kísérlet sikeres lesz, maga a számvetés pedig pozitív, akkor nyugodt és boldog öregkort tudhat majd magáénak, ha viszont sikertelen és negatív, akkor mérhetetlen befelé fordulás és megkeseredettség lesz úrrá rajta.
Mindezt végiggondolva, megnyugodva dőlt hátra a virágmintás foteljében, kortyolt egyet a fahéjjal és vaníliával ízesített kávéjából, majd visszafogott mosollyal állapította meg, hogy az a néhány jó év nem is biztos, hogy valóban csupán néhány lesz, lehet akár jó néhány is, és ha rajta múlik – márpedig miért ne múlna –, bizony annyi is lesz!
Nyitókép: Pixabay
