Legjobb lenne soha nem elmenni, hanem csak feküdni hanyatt az ágyban, vagy ülni a karosszékben, és várni, hogy soha ne jöjjön el a pillanat, gondolta, miközben öltözködni kezdett. Hajnal volt, mert persze mindig hajnal van, botorkált csak a sötétben, mert persze indulnia kellett mégis.
Kihajtotta az autót, ellenőrizte, magához vette-e minden csomagját, aztán csak nyomta a gázt ösztönösen, nézte a felkelő napot, az égen elhúzó madárrajokat, a csillogó víztükröt, az elhagyatott kikötőket. Egyik kedvenc dala után jött a másik, település települést követett, a GPS pedig folyamatosan bevitte valamelyik falu zsákutcájába. Pont, mint az élet, futott át az agyán, aztán kitolatott, és ment tovább előre, falni a kilométereket. Később szürke fellegek jöttek, az eső is szemerkélni kezdett, hogy ne neki kelljen sírnia, ő pedig furcsa, végtelen ürességet érzett csak, de egyúttal azt is, kitölti a lényét valamiféle eddig ismeretlen teljességérzet, nyugalom és boldogság, s tudta, neki már soha többé nem kell semmiért sem aggódnia.
A két napról eszébe jutott az isztambuli eset is, napokig csak csatangolt a városban, próbálta kiismerni magát az utcákon, magába szippantani a kultúrák egyvelegét, kerülgette a macskákat és a rohamrendőröket, és fényképeket küldözgetett az ismerőseinek az utcákon árult ínycsiklandozó finomságokról. Utolsó este átvitette magát a másik kontinensre is egy kis lélekvesztőn, csak hogy elmondhassa, már ott is járt, és érezze, milyen messze tud kerülni mindattól, ami nélkül valójában nem tudta elképzelni az életét. Az utolsó reggel szintén korán kellett kelnie, az interneten megkereste a legközelebbi, igazán autentikus gőzfürdőt, kipróbálta az összes szolgáltatást, kiélvezve minden pillanatot, s a szaunázás után az idős, bajuszos bácsika egy fehér törölközővel annyi koszt dörgölt le róla, hogy európai kultúrember létére, aminek legalábbis elképzelte magát, szégyenkeznie kellett, látva, mennyi piszok ragadt a testére. Úgy érezte, most nem csak a testéről, a lelkéről is lepergett minden szemét, amíg együtt volt a nővel, mintha minden gondjától és terhétől megszabadult volna. Are you from Magyarisztán, kérdezte tőle a bácsika, ő pedig szemlesütve csak bólogatott.
Magyarisztánból jött, és indult vissza a hazájába. Akkor is csak bámulni tudta az eget és a madarakat, akkor is sok kilométer következett, és tudta, most is jönni fog még sok-sok tízezer, amíg újra visszakerülnek ugyanoda, ahonnan most indulnia kellett. Majd jön megint rengeteg szemét, kosz, botrány, fölösleges pánikolás és idegeskedés, ami mind-mind rárakódni készül, de érezte, most olyan erős védőpáncélt kapott, amelynek köszönhetően ezentúl majd minden lepörög róla. Gondolatban végigsétált ugyanazon az erdei ösvényen, amelyen kettesben is végigmentek, látta maga előtt a pálos kolostor romjait, a kutyát, amelyikről először azt hitték, elkóborolt, a szokásos tériszonya ellenére felment újra kilátóra, ahol teljesen izolálták magukat a külvilágtól, s miközben ücsörögtek, fecsegtek és napfürdőztek a legfelső szinten, úgy járkálták körül a turisták őket, hogy ők észre sem vettek belőlük semmit. Végül a partra is lesétált, hogy fülébe csobogjon a végtelenül ismétlődő hullámzás.
Arra gondolt, ha végül el is kellett jönnie, valójában az, aki azokban a napokban ő volt, aki az évek alatt ő lett, valójában örökre ott maradt, s aki eljött, az már soha nem lesz másik ember, és tudta azt is, ha majd a végén összeolvad minden a mindenséggel, ők már soha nem lesznek egyedül.
Nyitókép: Pixabay
