Érdekes a családtörténetem, már abból a szempontból, hogy mindkét ágon öt generációra visszamenőleg szinte kivétel nélkül a Tisza mentén születtek és éltek a felmenők. Egymáshoz olyannyira közel, hogy a két legtávolabbi szülőhely között sincs több húsz kilométernél. Majd százötven év eltelt, és még mindig itt vagyunk. Pontosabban itt és ott is.
Az „itt és ott” kezdetét az ükanyám meghatározó cselekedetétől számítom, ugyanis ő volt az első a famíliában, aki a Tisza egyik oldaláról a másikra költözött. Sőt, nem is szokványos irányba. Zentán született, majd valamikor a századforduló tájékán Csókára jött, ahol férjhez ment, és férjével együtt kocsmát nyitott. Nem tudni, hogy visszatért-e valaha a bácskai oldalra. Előfordulhatott, hogy nem, mivel magam is láttam, hogy néhány idősebb családtag a két kezén is meg tudta volna számolni, hányszor kelt át életében a Tiszán.
Hasonló „költözködő” volt anyai nagyapám, aki 1935-ben született Padén. Az egyik családfakutatással foglalkozó rokonunk bizton állította, hogy a Bozókiak az egykori Gömör vármegyéből származnak, és nemesi felmenőkkel rendelkeznek. Hogy hogyan kerültek a ma Szlovákiához tartozó területről a Bánátba, az egyelőre a fantáziánkra van bízva. Az viszont biztos, hogy a padéiak többségéhez hasonlóan a nagytata is szegénységben nőtt fel, iskolába sem sokat járt, mivel már gyermekkorától kezdve munkába fogták. Ahogy mesélte, szinte nem volt olyan kétkezi dolog, amit nem csinált volna fiatal korában. Néha a folyó túloldalán is adódott egy-két alkalmi munka. Hacsak nem volt erős fagy, komppal közlekedett. Neki és a padéi rokonoknak köszönhetem, hogy gyermekkoromban magam is kipróbálhattam a „mozgó hidat”. A Padét Adával összekötő járat nemcsak vízi, hanem időutazás is volt a 2000-es évek elején, hiszen ez volt a Tisza alsó folyásának utolsó nagy kompja.
A nagytata egyébként egy olyan zentai lányt vett feleségül, akinek a születési anyakönyvi kivonatán a magyar címert angyalok tartják. Nagymamám 1942-ben látott napvilágot a Tisza menti városban. Abban az időszakban az ominózus kompon is csak útlevéllel vagy kishatárforgalmi engedéllyel lehetett közlekedni oda-vissza. Más átjáró pedig nem volt a térségben, hiszen az első zentai vashidat akkor már egy éve felrobbantották. Aztán nagyot fordult a világ, és nemsokára nagyszüleim (ismét) ugyanabban országban találták magukat. Megismerkedtek, összeházasodtak, egy ideig Padén éltek, de mivel ezt a környezetet nem tudta megszokni a bácskai lány, hamar Zentára költöztek. A következő generációnál aztán ismét úgy adódott, hogy bácska–bánáti „vegyes házasság” köttetett, amelynek az eredménye csókai letelepedés lett. Én már ezen a helyen nőttem fel, de a zentai nagyszülőket gyakran kellett látogatni, akkor is, ha nem mindig volt hozzá kedvem. Így hetente többször is oda-vissza megjártuk a távot biciklivel vagy autóval. 1999 tavaszától egy ideig minden áldott nap azt hallgattuk az öregektől, hogy enyhén szólva sem a legjobb ötlet mászkálni a hídon. Aztán az is elmúlt, szűk tíz évre rá pedig úgy döntöttem, hozzájuk költözöm a gimnázium befejezéséig. Ki nem álltam a buszozgatást, meg amúgy is ott voltak a barátok és az akkori nagybetűs élet. Emlékszem, az első igazi randimra valamiért mégis Csókáról vitt az apám, akit megkértem, hogy még véletlenül se a tett helyszínén tegyen ki a fehér 101-esből. Akkor kellemetlen volt nemcsak a jármű, hanem az is, hogy nekem odaátról kell jönnöm, de később rájöttem, hogy ez az én életem része.
Eltelt tizenöt év, nem sok minden változott, számtalanszor átsuhantam azóta is a hídon, a legutóbbi alkalommal mégis érdekes dolog történt. Ütött-kopott táblák zárták el az utat, én meg automatikusan a határátkeléshez szükséges igazolványaimhoz kaptam. Végül is, az ősök sem tudták, mit hoz a holnap.
Nyitókép: Gergely József felvétele
