Állandóan a tiszteletről beszél a kis rüfke, holott azt sem tudja, mi az, fakadt ki az egyik jóbarátom szomszédasszonya a minap rögtönzött reggeli élménybeszámolója közben valamelyik televíziós csatorna valóságshow-ja szereplőjének viselkedése kapcsán, miközben a barátom azon kezdett gondolkodni, mennyire régen hallotta már ezt a szót, lehet, hogy évtizedek is elteltek azóta, amikor a nagymamája használta valakinek a jellemzésére, és milyen kár, hogy nem alkalmazzuk gyakrabban ezt az egyébként igen találó és a hasonló jelentéssel bíró társainál talán valamivel kevésbé sértő kifejezést.
Bár nem kérdezte, megtudta, hogy egy fiatal influenszer lányról van szó, mondhatnánk, hogy hölgyről, ám az mégsem annyira illik a rüfke mellé, igaz, ahogyan ma már szinte minden, ez is megítélés kérdése, így lehet, hogy őt is sokan jellemeznék hölgyként, sőt akár az is előfordulhat, hogy többen, mint mondjuk rüfkeként, bár ezt inkább maga a szó miatt feltételezhetjük, mivel az napjainkban igencsak kevéssé számít elterjedtnek, mintsem annak jelentéstartalma miatt, hiszen becsmérlő szavakkal szívesen illetünk bárkit, köztük olyanokat is, akiket valójában nem is ismerünk, így legfeljebb csak elképzelhetjük róluk, hogy tényleg olyanok-e, amilyeneknek mi gondoljuk őket, vagy sem, morfondírozott magában, ám ha jobban belemélyedünk, akkor ez sem teljesen igaz, hiszen a felgyorsult és elidegenedett világ, amelyben élünk, egyre inkább leszoktat bennünket arról, hogy felülvizsgáljuk a saját gondolatainkat, álláspontunkat, véleményünket, még akkor is, ha azok nem feltétlenül tekinthetők megalapozottaknak, hiszen mindössze egyetlen igazság létezik számunkra, és az csakis a sajátunk lehet, mindegy, hogy mások logikusabb érvrendszerrel rendelkeznek-e nálunk, vagy egyáltalán rendelkeznek-e bármilyen érvekkel hozzánk képest, nem nagyon tudnak meggyőzni bennünket az igazukról, ha az a miénkkel szöges ellentétben áll.
Szóval a fiatal influenszer lány, az a bizonyos rüfke, akiről a barátom sem tudta megítélni, hogy valóban az-e, hiszen ezen kívül az egy információn kívül semmilyen más ismerettel nem rendelkezett róla, sőt még ennek az egynek a hitelessége is megkérdőjelezhető volt, állítólag állandóan azt követeli társaitól, hogy tiszteljék őt, miközben ő maga nem tisztel senkit, legalábbis ezt mondta a barátom szomszédasszonya, ő pedig saját tapasztalat híján kénytelen volt elhinni azt, amit mondott, illetve egyetértő bólogatással elfogadni azt a mára már kissé elavultnak vagy legalábbis elhasználtnak tűnő, ám igazságtartalmát tekintve mégiscsak aktuális frázist is, miszerint a tiszteletet nem kiharcolni kell, hanem kiérdemelni, ami igen nehéz lenne anélkül, hogy az ember ne tegyen le valamit az asztalra, márpedig az ilyen jellegű tévéműsorokról aligha mondható el teljes bizonyossággal, hogy hemzsegnének az olyan személyektől, akik mögött rengeteg áldozat árán, rendkívül kemény munkával elért valós eredmények állnak.
Mindez korántsem jelenti azt, hogy az influenszerek között nincsenek olyanok, akik mögött fellelhető mindez, ahogyan azt sem, hogy az ő világukban nem születnek, nem születhetnek értékes tartalmak, hiszen mindkettőre akad megannyi példa, próbálta finoman eloszlatni a szomszédasszonya aggályait a barátom, és bár sietett, hiszen késésben volt, úgy érezte, mégsem hagyhatja teljesen magára a felháborodásában, ezért leszögezte, szerinte sokkal inkább a felhasználói tudatosság hiánya az, ami aggasztó lehet, ugyanis azok a tizenévesek, akik rajongói vagy akár csak követői lesznek valakinek, akit nem ismernek, még nem feltétlenül rendelkeznek olyan szilárd értékrenddel, amely lehetővé tenné számukra a kritikus gondolkodást, illetve azt, hogy az ellenőrizetlen tartalmak özönvízszerű áradatában első ránézésre különbséget tudjanak tenni az értékes és az értéktelen tartalmak között, tudatos fogyasztókként határozott döntéseket hozva arról, kikkel szeretnének azonosulni, és kikkel nem, illetve kikre tekinthetnek példaképekként, és kikre nem.
A szomszédasszonyától megszokott határozott véleménynyilvánítás ezúttal elmaradt, vagy legalábbis késett egy kicsit, erről azonban már nem tudott személyesen meggyőződni, csupán a halk hümmögést hallotta, amivel a nő az elköszönését nyugtázta, közben pedig úgy érezte, neki is tisztában kell lennie azzal, hiú ábrándokat kerget, amikor azt reméli, hogy talán majd a szomszédasszonyához is eljut az üzenet, miszerint neki sem feltétlenül kellene válogatás nélkül mindent megnéznie, amit a kereskedelmi csatornák kínálnak számára, vagy ha már úgy tesz, akkor legalább nem kellene annyira beleélnie magát az ilyesfajta műsorokba, hogy napokon át foglalkoztassák a látottak meg a hallottak, beleértve a tiszteletlen, ám tiszteletet parancsoló rüfkéket is, mert igaz ugyan, hogy kritikai attitűdből finoman szólva sem szenved hiányt, a kritikus gondolkodás az ő esetében leginkább állandó kritizálás formájában ölt testet, a legtöbben azonban mégiscsak szeretik és tisztelik őt, bizonyára nem véletlenül.
Nyitókép: Pixabay
