Amikor egy szép tavaszi hajnalon a Földön végérvényesen megszűnt az emberi élet, Isten felébredt az egyik álmából.
Hú, bazmeg, mondta, aztán gyorsan hozzátette, hála Istennek.
Kicsit narcisztikussá vált az utóbbi időben, de mintha ezt követelte volna meg tőle a korszellem, egy ideje bárhol is járt, azt tapasztalta, mindenki csak a saját bajával hajlandó foglalkozni, ezért úgy döntött, ő is sokszor szájára veszi a saját nevét. A rossz álom kicsit kizökkentette a reggeli rutinjából, ezért még visszahúzta a fejére a takarót, abban a reményben, még durmolhat egy kicsit, de az álom annyira felzaklatta kaotikusságával és rémképeivel, hogy csak forgolódott összevissza, s az ágy végül kidobta magából.
Később Isten napja a szokásos mederben zajlott: reggeli imák, a kötelező gyógyszerek, alapos fogmosás, kényszerű öltözködés, a borzos szakállának fésülgetése, a napi feladatok végiggondolása, gyors egyeztetés az angyalokkal és pár kellemetlenkedő sms régi cimborájának, az ördögnek. A tojásallergiája ellenére úgy gondolta, megkockáztat reggelire egy rántottát szalonnával és friss paradicsommal, tudta ugyan, hogy így később majd kellemetlenségei lesznek az ekcémája miatt, és lehet, hogy a mosdót is sűrűbben kell látogatnia, de ez volt a kedvenc étele, ezért csak legyintett egyet, ennyi kényeztetést talán ő is megengedhet magának. Átlapozta az újságokat, de csak egy eldugott hírt talált valamelyik vidéki lapban az emberek megsemmisüléséről, látszólag a közérdeklődést jobban izgalomban tartotta a közelgő üstökösáradat lehetséges időpontja, s a Tejút kátyúinak foldozása is több figyelmet kapott a világsajtóban.
Már a második kávéját itta aznap, túl volt a reggeli tornán, a kutyasétáltatáson, és már kétszer le is zuhanyozott, de mintha kicsit lassabban és unalmasabban múlt volna a délelőtt a szokásosnál. Egykedvűen nyomogatta a televerzum gombját, kapcsolgatott egyik galaxisról a másikra, de sehol egy égbekiáltó bűn, sehol egy egeket rázó botrány, mindenhol a megszokott kerékvágásban zajlott az élet.
Régebben egyik kedvenc időtöltése volt, hogy hosszú, évmilliókig tartó kiruccanásokat tett a világűr valamelyik távoli, eldugott szegletébe, de mindenhol a Teremtés nagyszerűségével és zsenialitásával szembesült, bármilyen furcsa lények is laktak be egy-egy bolygót, mindegyik harmonikus szimbiózisban élt a szomszédaival, napról napra hozsannázva a Teremtő végtelen tökéletességét és felfoghatatlan kreativitását. Látott sok mindent a hosszú élete alatt: szerette nézni a szupernóvák robbanását, miközben a csillagok ledobták külső rétegüket, és a magjuk összeesett, de abban is sokáig tudott gyönyörködni, amint két fekete lyuk közel érve egymáshoz elkezdett körözni, addig közeledve, amíg össze nem ütköztek, s aztán tíz a hatvanhetediken év alatt lassan elpárologtak.
Mindezek mellett meglepetésként érte, s elképedve szemlélte azt az érthetetlen energiákból táplálkozó önpusztítást, amelyet az emberek között tapasztalt, akik a halálfélelmükből fakadó rettegésben a világidőhöz mérve másodpercek alatt mindent kiirtottak és összeszennyeztek maguk körül, hogy végül önként és dalolva semmisítsék meg önmagukat is, felégetve minden lehetséges hidat egy újabb Noé bárkája felé. Nézte őket évezredekig, szomorkodott sokat, végül aztán megint csak legyintett egyet.
Nézett ki az ablakán, nézte a madáretetőre vissza-visszatérő stiglinceket és cinegéket, aztán odatett még egy kávét a forralóra, és mindenek ellenére kicsit büszke volt magára, hogy ő ilyet is tudott.
Nyitókép: Pixabay
