A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát, mondogatta mindig az egyik kedves barátom nagymamája, aki ugyan egyszerű asszony volt, ahogyan ők mondták, nem volt sok iskolája, legfeljebb nyolc osztály, az is lehet, hogy csak négy, az élet iskoláját azonban kijárta, ma már talán úgy fogalmaznánk, bőven kijutott neki élete során, a nehézségek azonban sohasem törték meg, inkább megerősítették, legalábbis kívülről így tűnt, hiszen a mindig vidám és jó kedélyű asszonynak még idős korában is mindenkihez volt egy-két jó szava, pontosabban nem mindenkihez, csak azokhoz, akik ezt megérdemelték, ugyanis azt vallotta, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, amely elvével, valljuk be, sokan egyetértünk, elméletben mindenképp, a gyakorlatban azonban mégsem mindig tudjuk vagy akarjuk alkalmazni, hiszen életünk során számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor kiszolgáltatottakká válunk másokkal szemben, és ennek következtében kénytelenek vagyunk megtagadni önmagunkat, aminek esetenként az is részét képezi, hogy elfogadjuk azt, vagy ha el éppen nem is fogadjuk, szemet hunyunk afelett, ha valaki méltatlanul bánik velünk, ahogyan szemet hunyunk afelett is, ha valaki időről időre átver bennünket, megtéveszt minket, vagy egészen egyszerűen a szemünkbe hazudik, függetlenül attól, hogy mindezt milyen indíttatásból teszi.
Joggal merülhet fel a kérdés, vannak-e olyan tényezők, amelyek mentesíthetik az embert a hazugsága súlya és felelőssége alól, illetve változik-e a hazugság megítélése az indítéktól függően, vagyis attól függően, hogy önös érdekekből fakad-e, vagy a másik személy érdekében kerül-e rá sor, esetleg attól, hogy milyen következményekkel járó, ártalmatlan vagy ártó szándékú hazugságról van-e szó.
A hazugságok, bármennyire is egyenes és őszinte embereknek tartjuk magunkat, valamennyiünk esetében a mindennapjaink részét képezik, egyes kutatások szerint ugyanis átlagosan legalább napi másfél-két alkalommal hazudunk. Az ilyen tetteink többsége önzésből fakad, csupán huszonöt százalékban vezérli őket önzetlen szándék, igaz, ilyen szempontból különbséget kell tennünk a nemek között, hiszen a szakemberek szerint a nők gyakrabban hazudnak önzetlenül, mint a férfiak, akiknek a hazugságaira inkább az önzés a jellemző. Bizonyos kísérletek során a szakemberek arra a megállapításra jutottak, hogy már a hároméves gyermekek is képesek különféle hazugságok kitalálására, jobbára az esetleges büntetések elkerülése érdekében, ötéves kortól kezdve hajlamosakká válnak arra, hogy becsapják a körülöttük lévő személyeket, elhallgatva a rossz cselekedeteiket, kilencévesen pedig már olyan érzelmeket is ki tudnak mutatni, amelyeket valójában egyáltalán nem is éreznek.
Mindannyiunk ismeretségi körében akadnak olyan megrögzött hazudozók, akik szemrebbenés nélkül képesek másokat megtéveszteni, mások szemébe hazudni, köztük akár a miénkbe is, még akkor is, ha tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy tisztában vagyunk azzal, amit mondanak, annak köze sincs a valósághoz. Bizonyára hozzám hasonlóan velük lehetett volna a leginkább kizavarni a világból a barátom nagymamáját is, aki sokak szerint nem mindennapi képességekkel rendelkezett a hazudozók lebuktatása terén, persze, az is lehet, hogy pusztán kiváló emberismerő volt, és még azok is fennakadtak a rostáján, akik tökéletes hazudozóknak gondolták magukat, más kérdés, hogy tőlem eltérő módon ő az esetek többségében szembesítette is őket a hazugságaikkal, igaz, finoman, korántsem sértő módon, egészen egyszerűen azért, mert nem szerette, ha hülyének nézik, amit persze senki sem szeret, olykor mégis kénytelenek vagyunk elviselni, vagy legalábbis ezt gondoljuk, pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez a megfelelő álláspont, még akkor sem, ha azt feltételezzük, hogy neki talán valamivel könnyebb dolga volt, mivel az ő idejében még nem volt szükség olyasféle megfontoltságra, mint amilyenre napjainkban van, ahhoz, hogy az ember játékban maradjon vagy akár lépéselőnybe kerüljön másokkal szemben.
Hogy valóban így van-e, azt persze nem tudhatjuk, csupán feltételezhetjük, mint ahogyan azt is, hogy a nagypapa apró füllentései felett azért valószínűleg ő is szemet hunyt olykor-olykor, hiszen minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy komoly dolgokban úgysem vezetné félre, ha akarná, akkor sem tudná, így inkább igyekezett egy-egy ráhagyó legyintéssel vagy megengedő mosollyal elintézni a dolgot, mondván, a hazug embert úgyis előbb utoléri, mint a sánta kutyát, ráadásul őt még kergetnie sem kell.
Nyitókép: Pixabay
