Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor olyat láttam a faluban, amire akkor nem találtam magyarázatot. Döbbenten, közben nevetve újságoltam mindenkinek, hogy az egyik kertes ház udvarában pórázra kötött macskát vettem észre. A doromboló szőrgombócok minidig kitüntetett figyelmet és túlzott szeretetet kaptak tőlem, még annak ellenére is, ha ők ezt nem is viszonozták. Sajnos a sajátjaim alig éltek egy-két évet, máris el kellett siratnom őket, hiszen amikor felfedezték maguknak az utca világát, általában két irányt vett az életük: új gazdára találtak, vagy az úttestről kellett összeszedni a maradványaikat. Arra gondoltam, hogy ezek a tragédiák a pórázos macskával biztosan nem történhetnek meg, de mit tegyek, ha nálunk még a nyári konyhába sem engedhetem be őket? Otthon egyedül a kutyát lehetett, sőt kötelező volt pórázon tartani, hiszen ellenkező esetben kiásta volna a konyhakerti veteményest, a macska pedig olyan megtűrt fogyóeszköznek számított, ami jobb esetben levadászta a kamrába készülődő egereket. A família patriarchái úgy gondolták, ha nincs az állatnak haszna a háznál, akkor szükség sincs rá. Felfogtam, hogy a kis kedvenceim is csupán állatok, és nem lehetnek egyenrangúak a családtagjaimmal, mégis igazságtalannak éreztem a feléjük irányuló szívtelen bánásmódot.
Elmúlt néhány évtized, és a „rideg állattartásból” az állatkerti ketreceket idéző légkörbe csöppentem, látvány és szagok tekintetében egyaránt. A vendégségben éppen nekiláttunk az ünnepi ebédnek, és habár éhesen érkeztem, a falatok majdnem irányt változtattak a torkomban, amikor a házigazda egy zsíros bőrdarabot dobott a laminált padlóra. Erre az ott percek óta elviselhetetlenül vinnyogó kutya végre lenyugodott, és utána már „csak” a nyammogását kellett hallgatnunk, na meg mosolyogva elviselnünk, hogy néha-néha beleharap a bokánkba. Hirtelen bevillant egy korábbi emlékem arról az esetről, amikor albérletkeresőként benyitottam egy, a lakását hirdető lány konyhájába. Úgy éreztem, hogy abba a tévéműsorba csöppentem, amiben rothadó ételmaradékokkal és állati ürülékekkel teli lakásból próbálják kiköltöztetni az ott lakót, és már érkeznek a fehér zsákruhába öltözött extrém takarítók. Az is elég gyomorforgató látvány volt, ahogy a koszos konyhaasztalnál ülve épp az ebédjéhez készülődött, de amikor a macskaalomból elégedetten kilépő állat ugyanabban a pillanatban az asztalra ugrott, hogy csatlakozzon gazdájához a falatozásban, teljesen elszakadt nálam a film.
Túl sok ezekhez hasonló példát láttam, aminek végül az lett a következménye, hogy csak fintorogva tudok a négy fal közti állattartásra gondolni. Ezért ma már sokan megköveznének, enyhébb esetben csak felvilágosítanának, hogy szélsőségesen gondolkodom, és lehet ezt kulturáltabb meg higiénikusabb körülmények között is csinálni. Ebben biztos vagyok, sőt azt is megpróbálom elhinni, hogy léteznek olyan tudatos gazdik, akiknél a háziállat szükségleteinek kielégítése nem az igénytelen, ráhagyó nevelésben merül ki.
Egy szó, mint száz, a társasházi életmódot választó vagy oda kényszerülő emberek sem foszthatók meg attól az igénytől, hogy valamilyen kis kedvenc boldogítsa mindennapjaikat, ám szemmel láthatóan ez a kapcsolat (akár még kertes házban élők esetében is) sűrűn átcsap beteges szimbiózisba, egy torz életformába, amelyben kutyákkal és macskákkal próbálnak belső űrt tömködni. Viszont óvatosan kell bánni a témával, hiszen már ez is napjaink abnormális polkorrektségének védelme alatt áll. Például csak elvétve találkozunk a valódi problémát boncolgató írásokkal, annál több cikk szól a lakóközösségekben élő állattartók hátrányos megkülönböztetéséről. Holott mára már legalább annyian vannak, mint azok, akik „társállat” nélkül élnek. Ezt a kifejezést tudatosan vettem itt elő, hiszen egyre gyakrabban találkozom vele. Csakúgy mint a pórázra kötött macska, megdöbbentő és nevetséges is egyben, ahogy kimondom: társállat. De mit számít az én véleményem, hiszen én csak egy szívtelen állatgyűlölő vagyok.
Nyitókép: Pixabay
