Tegnap még olyan kellemes volt a napsütés, mint az első hűvös őszi este után a meleg fürdő. A sugarai szimfóniában játszottak a barna meg az aranysárga tónusokkal, mára viszont kopott üvegbúra alá került minden, kifakultak a színek, a hideg levegő is egyre kíméletlenebbül mardossa az arcokat.
Az október a tücsök hónapja. Színek, hangok, illatok, egy utolsó rácsodálkozás a szépségre, egy nagy vigadalom az elmúlás előtt. Ez az a néhány perc, amikor a horizonton még éppen vöröslik a lebukó nap. Mára viszont teljesen eltűnt, és megállíthatatlanul sötétedik körülöttünk minden. Belülről, legmélyebbről mintha szólna, sőt folyamatosan ismétlődne egy hang, de alig értem. Emlékezz! Emlékezz, hogy a világosság után az ismeretlen éjszaka következik.
Egyik pillanatban a szürke betont láttam a lábaim alatt, majd lökött egyet a hintán, és tudtam, hogy most felfelé kell néznem. Csupán másfél méterre lehettem a talajtól, de amikor elértem a legmagasabb pontot, mintha az estében fénylő csillagok közé repültem volna. Olyan áhítattal néztem bele az univerzumba, ahogyan arra csak egy gyermek képes, és azt kérdeztem magamban, vajon onnan visszanéz-e valaki rám. Folyamatosan hintáztatott, nem akarta abbahagyni, ennek ellenére én már előre féltem attól, hogy befejezi, így hangosan kértem, hogy ne legyen még vége. Úgy tett, ahogy kívántam, de közben szomorú dalt kezdett énekelni egy nyúlról, aki keservesen zokogott, mert befagyott az a patak, amit annyira szeretett. Már akkor megéreztem, hogy a végtelennek tűnő világegyetem alatt minden mulandó, amit látok, hallok, szagolok, tapintok és érzek. Ezzel ő tisztában volt, és lehet, hogy csak azért énekelte nekem ezt a gyermekdalt, mert nem ismert másikat, mégis idő előtt emlékeztetett az elmúlásra és ezzel együtt az örök körforgásra, vagyis az újjászületés reményére. Ahogy a patak sem csordogálhat egyfolytában, a hintának is meg kell állnia egyszer. Számunkra ezen a földön nincs végtelen, ez a felismerés mégis csak évekkel később hasított belém igazán. Akkor, amikor meghalt.
A patak befagy, majd kiolvad, feltör és kiapad, hiszen a tanítás is úgy szól: ideje van a táncnak és ideje a gyásznak, ideje a születésnek és ideje a meghalásnak, hiszen az ég alatt mindennek megszabott ideje van. Mintha ezt a tudást már születésem előttről hoztam volna, mégis elfelejtettem. Semmiféle időt sem érzékeltem azon kívül, ami sodort, ami után loholtam, amiben egyik pillanatról a másikra változott körülöttem a díszlet. Pedig valami mindig ott kopogtatta a koponyám hátulját. Emlékezz! Emlékezz, hogy az idődet előre megszabták, és egy perccel sem lesz több vagy kevesebb, mint amennyit elrendeltek neked.
Aztán utoljára fordul a fogaskerék, a mutató még egyet kattan, majd végleg megáll, és aki feltétel nélkül szeretett, akit viszontszerettem, aki fájdalmasan megsértett, akinek beteljesítetlen ígéretet tettem, aki közömbös volt, vagy idegen, egyszerre megszűnt. Ők már megismerték a titkot, a halál misztériumát. Minket pedig a hiány érzése és a félelem szorongat, pedig a fájdalom rétegei alatt ott van a halál örök érvényű üzenete, hogy jelenlegi életünk csak része az egésznek.
Nem tudom, jön-e majd újabb fénysugár a sötét éjszakát követően, hogy lesznek-e ismét színek, hogy vándorolhatok-e a végtelenségben, vagy az átjáró után véget ér annak az egyetlen életnek a folyama, ami alapján megítéltetik a végső sorsom. Nem láthatom a nagy rendet, de érzem, hogy az életem ebbe simul bele, hiszen ez is egy szimfónia. Mind közül a legfenségesebb összhangzás.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
