Alighanem lapunk legtöbb munkatársa megírta már a tapasztalatát, de legalább a véleményét a mesterséges intelligenciával kapcsolatban. E rovat is számtalanszor helyet adott a témában való lubickolásnak, az olvasó meg közben lemondóan nyugtázhatta: „Ezek sem tudnak már másról írni” Az újságíró – ahogyan arra a szakma elnevezése is utal – mégis valamiféle író, ebből következik, hogy a publicisztikai anyag határidőre történő leadásának nyomása alatt gyakran szenved alkotói válságban. Aztán azon kezd gondolkodni, történt-e vele, a környezetében vagy akár globális szinten olyan, szóra (sem) érdemes esemény, amelyet kifejthet egy gépelt oldalnyi Word-dokumentumban. Igaz, én Libre Office-csomagot használok, mivel az licenc nélküli, és nekem képességem és motivációm sincs ahhoz, hogy kalózkodjak az internet végtelen pocsolyatengereiben. Természetesen, a rend kedvéért az írás befejeztével mindig átkonvertálom a szöveget Word-dokumentumba, mert mégis az a digitális szövegszerkesztés origója, meg az ugyancsak ebben dolgozó szerkesztőim arcát is el tudom képzelni, amikor a napi sokadik szöveg átolvasása után egy átalakítás nélküli, rosszul tördelt, ormótlan és csúf betűtípusú írás nyílik meg előttük.
Szóval, előfordul, hogy ez az egyoldalnyi írás vér és verejték által születik meg, és erről jut eszembe, hogy egy alap- vagy mesterszakos egyetemi szakdolgozat terjedelembeli követelménye 25–40 oldalt jelent intézménytől függően. E cikkek meg a záródolgozat között pedig tartalombeli párhuzam is fellelhető, hiszen gyakran előfordul, hogy oldalakon keresztül lényegtelen, számunkra is érthetetlen, irreleváns dolgokról próbálunk minél több karakterben értekezni. Az elsőnél eléggé melléfogtam, mivel egy olyan, szinte érintetlen, tehát szakirodalmaktól mentes témát választottam, amelynek az eredménye egy vékonyka munka lett.
Az elmém szerencsére gyorsan elfeledtette velem az írása és a védése közben elszenvedett kellemetlen emlékeket, azt viszont egy életre megtanultam, hogy kinél és miről nem írunk a jövőben. Ennek köszönhetően a következő alkalommal már a könnyebb utat választottam, egy projekttémát, amelynek megvalósítása nagyrészt a saját gondolatmenetem és a témában végzett gyakorlat függvénye volt. Az előzőhöz képest itt valóban nem kellett albérlőként beköltöznöm a levéltárba, de a könyvtárban így is hosszú napok és hetek teltek el a megfelelő szakirodalom után kutatva.
Hogy e kellemes kutatási élmény ne kerüljön túl távolra tőlem, úgy alakítottam az életem, hogy a közeljövőben egy újabb szakdolgozat serény írója legyek. Már-már hiányzott az az élmény, amivel a témaválasztás után a vázlat felépítése és a kapcsolódó publikációk utáni kétségbeesett keresés jár. Biztos voltam benne, hogy most érdekes, aktuális, könnyen megközelíthető kérdéskört választottam magamnak, néhány nap könyvtárazás után mégis azzal a megállapítással állítottam haza, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom ezt egy összeszedett, feszes gondolatmenetű dolgozatra redukálni. Akkor jött a mindent megmentő tanács: „Kérdezd meg MI-t, úgyis mindenki ezt csinálja.” Megpróbáltam elfelejtetni, hogy egy, a barlangjából kitévedő ősemberrel vagyok éppen egyenlő a technika terén, és nem sok bizalommal, de kikértem a véleményét kedves Mesterséges Intelligenciának. Néhány másodperc alatt olyan vázlatot rittyentett a képernyőre, amelynek a nézőpontjait olvasgatva folyamatosan „aha”-élményem támadt. Mivel készségesen felajánlotta, hogy a témához kapcsolódó szakirodalmat is keres, én azt is szívesen elfogadtam. Így kezdődött, hogy felfedeztem magamnak a diákok és a hallgatók bűnös világát, és igazából nem is tölt el rossz érzéssel. Viszont egyelőre ennyi volt a tervem vele, nem kértem még tőle mintafejezeteket, szóval úgy tűnik, kellő önkontrollal ezt a szakdolgozatomat is a magam erejéből fogom megírni. Ahogyan ezeket a kis szösszeneteket is a Teraszba.
Nyitókép: Pixabay
