– Apu, miért olyan nagy a házmester bácsi orra? És milyen, olyan, olyan… Hogy is mondtad anyunak, hogy csókos?
– Bibircsókos, fiam. Nem tudom, biztosan így született.
– De nekem nem bibircsókos az orrom. Meg nem is nagy.
– De még lehet, ha folyton kíváncsiskodsz.
– Ő is kíváncsi volt? Megkérdezzem tőle?
– Nem szabad. Ha megkérdezed, megsértődik. Tudod, ő a házmester, vele jóban kell lenni.
– Miért?
– Mert ő mindent meg tud javítani, és ha haragosunk lesz, futkoshatok a mesterek után. Emlékszel, a múltkor is, amikor elromlott a bojlerünk, mennyit szenvedtünk, mert a házmester bácsi elutazott, és nem volt, aki megjavítsa a csöpögő bojlerunkat.
– Emlékszem.
– Tudod, fiam, majd ha felnősz, meglátod, hogy lesznek olyan kérdések, amelyeket nem szabad feltenni. Sokszor még gondolni sem szabad rájuk.
– De miért, apa?
– Hogy megvédd magad, hogy ne bántsanak. És nemcsak téged, hanem a családodat is.
– De egy kérdés miatt miért bántanának?
– Azért, mert… Csak hallgass rám, majd megérted, ha felnősz. Sokszor bölcsebb hallgatni, nem kérdezni semmit, mert könnyen megégetheti az ember a kezét, ha rossz helyen rossz kérdést tesz fel.
– Apu, te megégetted már a kezed?
– Többször is.
– És fájt?
– Nagyon fájt.
– Meséld el, hogyan történt.
– Majd máskor, majd ha nagyobb leszel, most úgysem értenéd meg.
– De apu, meséld el. Akarom tudni, hogyan égetted meg a kezed. Nem látom, hogy sebes volna, mint annak a szomszéd néninek, aki leforrázta magát. Láttam a múltkor a karját, amikor teregetett. Csúnya a bőre a karján. Anyutól megkérdeztem, hogy miért csúnya a szomszéd néni kaja. Ő mondta, hogy leforrázta magát, a szerencsétlen. Anyu sem engedte, hogy megkérdezzem tőle, hogyan forrázta le magát. Azt mondta, hogy nem szabad, mert ő a házmester bácsi kedvese, és ha magunkra haragítjuk, akkor a házmester bácsi is haragudni fog ránk, és ez nem lesz jó.
– Így van.
– De a te kezed nem sebhelyes.
– Mert én nem forráztam le magam.
– De azt mondtad, hogy már megégetted. Többször is megégetted, mégsem sebhelyes. Miért?
– Mert már begyógyult.
– De a néninek is begyógyult, mégis látszik. A te kezeden viszont semmi sem látszik.
– Mert nem a kezemet égettem meg.
– Azt mondtad, hogy a kezedet égetted meg.
– Igen, azt mondtam, de átvitt értelemben gondoltam.
– Mi az az átvitt értelem?
– Hát, hogyan is magyarázzam meg? Ismered az utcából azt a kisfiút, aki mindig butaságokat csinál. Sokszor ki is kap az apjától ezért, de ő nem tanul belőle, ismét megteszi. Ismét felmászik a fa legtetejére, ahonnan könnyen leeshet, és eltörheti a kezét, lábát, sőt a nyakát is. A szülei féltik, azért verik meg, hogy ne csinálja többet, ő mégis felmászik. Anyád mondja rá, hogy kong a fejecskéje.
– Igen, már nekem is mondta. És azt is mondta, hogy azért kong, mert üres. De nem lehet üres.
– Persze hogy nem, mégis így mondjuk. Mert butácska.
– Tehát ő buta, átvitt értelemben pedig kong a fejecskéje.
– Igen.
– Értem. Ha valakinek kong a fejecskéje, akkor butaságokat csinál, amiből baja lehet.
– Így van.
– És a te fejecskéd is kongott, amikor megégetted a kezed?
– Hát, igen.
– Butaságot csináltál?
– Azt.
– Felmásztál a fára?
– Csak próbáltam.
– És mégis megégetted a kezed?
– Mégis.
– Apu, mondd el, hogyan.
– Majd ha nagyobb leszel. Most sietnünk kell, mert elkésel az óvodából.
Nyitókép: Pixabay
