Keserű sors vár a bácskai színházkritika-íróra. Elsősorban akkor, ha a nemzeti értékeket, hagyományokat kigúnyoló színdarab miatt ragad tollat. A rendezőtől és annak holdudvarától gyorsan megtudhat bizonyos dolgokat. Például, hogy „bivalybasznádalsóról” (Kishegyesre célozhatott a bejegyzés írója) nem szólhat bele a városi élet dolgaiba. Azt is, hogy az ezeréves értékek melletti kiállás „trendi politikai széljárás”, a vajdasági néptáncos közösség egy része pedig „tincitánci maffia”. A kritikaíró különféle jelzőket kap, aki pedig kiáll mellette, az szövegértési gondoktól szenved. A reakciók láttán feltűnt: nincs szó érvek ütköztetéséről. Egész pályás letámadásról, karaktergyilkossági kísérletről annál inkább. A cél, hogy a szerzőnek többé eszébe se jusson, hogy kritikát fogalmaz meg a szent, sérthetetlen és vitán felül álló „szabad” színházi világ szűk körével vagy az általuk képviselt ideológiával szemben.
Így született a rendező tollából (az iromány szerzőjére utalva – aki egyébként tanárnő) kulturált megnyilvánulás helyett olyan reakció, hogy: „…és ez a hölgy gyermekeket tanít?” Mint egy nyugati mintára kigondolt, de Wishről (olcsó hamisítványokat is forgalmazó webáruház) rendelt cancel culture (eltörléskultúra). A kritika által kiváltott bejegyzés- és kommentcunami hatására nyolcéves önmagam jut eszembe. Gyermekkori pajtásom akkoriban azt mondta, hogy én vagyok a legbénább focista, akit ismer (volt valóságalapja), mire könnyes szemekkel, megsértődve azt válaszoltam: te meg csúnya vagy.
Apropó, politika és pedagógia. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnik fel a kritizált darab (abban szerepet is kapó) rendezője körül az anyaországi baloldali/ellenzéki előválasztás egyik kampányarca. Az a neves rendező, aki a Madách Imre-féle Az ember tragédiája saját énképére alakított verziójában elengedhetetlennek tartotta az orális szexuális aktus megjelenítését a színpadon. Egy újságírónő akkoriban ki is fejezte ellenérzését a rendező munkásságával kapcsolatban, és megkérdezte tőle, hogy ezt a jelenetet egy tizenkét éves gyermekkel megnézetné-e. „Meg bizony” – válaszolta a színész, aki azt is megjegyezte: „Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében.”
Nos, a szakemberek szerint a színház legfontosabb célja a kikapcsolódás mellett az, hogy segítse elsősorban a fiatalokat a gondolkodásban, a társadalmi szerepvállalásban, értékrendet alakít ki, illetve nagyban befolyásolja az önazonosság-tudatot. A színház tehát művel, szórakoztat és NEVEL. A történelem azt is bebizonyította számunkra, hogy ha kell, átnevel. Lehet érvelni a „ha nem tetszik, ne nézd” ütőkártyával, de „A trianoni csata” hívószóra a szülők többsége minden bizonnyal nem nemzeti identitásának mindennemű sárba tiprását, a vajdasági magyarság kigúnyolását várva viszi el gyermekét. Ahogy Az ember tragédiájára sem abban a tudatban váltunk jegyet, hogy orális szexszel fogunk szembesülni.
Az ezeréves értékeink melletti kiállás valóban „trendi politikai széljárás” lenne? Jogosan merül hát fel bennünk a kérdés: akkor mi a maradi? Csak az a megfelelő kulturális termék, amely a hagyományaink, gyökereink kifigurázását, mindenféle önazonosság-tudat sárba tiprását, (és/vagy) paráználkodást, (és/vagy) devianciák népszerűsítését, (és/vagy) az LMBTQ személyek kötelező megjelenítését, ideológiájuk propagálását tartalmazzák? Egy biztos, aki ennek kapcsán kifejezi nemtetszését, az vagy a „tincitánci maffia” tagja, pártkatona, értelmezési gondjai vannak, vagy csak falusi, s így nem szólhat bele a városiak dolgába. Pont. Kulturális keretek között (például kritika formájában) nincs már helye érvelésnek. Ez lenne hát a sokat hangoztatott szabadelvűség?
