Azt hiszem, Lindáról már írtam. Ő az a lány, aki egészen fiatalon érdeklődni kezdett a spiritualitás különböző formái iránt, jobban mondva szembejöttek vele a felsőbb létezés lehetőségei, ő meg szomjazott az efféle tudásra. Olyan mértékben azonban nem sikerült átjárnia a természetfelettibe vetett abszolút hitnek, hogy feltétel nélkül elfogadjon mindent, amit az élet kínált neki, vagy épp elvett tőle. Így egy idő után jobbnak látta, ha a racionalitásban is kapaszkodókat talál: sportolt, képezte magát, olvasott, figyelt a légzésére, ha szükségét érezte, még pszichológusoz is eljárt.
Egy meglehetősen nyakatekert filozófiai írásban azt találta, hogy nem ártana, ha a férfiak és a nők ismét kisebb körökbe, szövetségbe szerveződnének, úgy, ahogyan az ősök tették. Ezekben a csoportokban ugyanis megérthetik a férfi és női minőségek mibenlétét, valamint egyfajta beavatóutat is jelenthetnek számukra. Ő ebből annyit értett meg, azon túl, hogy az embernek szüksége van társaságra, ajánlott olyan elfoglaltságokat találni, ahol nőkkel találkozik, kapcsolatot teremt velük, ezáltal talán megért és könnyebben elfogad egyes dolgokat, de ha mást nem, legalább egy jót beszélget velük. Viszont akárhogy keresgélt, nem talált ilyen jellegű csoportokat. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű, jóformán neki sem voltak már női ismerősei, a régiek mind eltűntek mellőle az idő előrehaladtával, újakat meg nem tudott szerezni, valahogy sohasem jött ki velük. A legjobb esetben is csak elfogadható kollegiális kapcsolatot alakított ki saját neme képviselőivel. Ezek általában addig a percig tartottak, amíg valamelyiküknek meg nem szűnt a munkaviszonya. Most hol találjon magának olyan női ismerősöket, akik lehetőleg hozzá hasonlóan szemlélik a világot? A konditeremben, a francia nyelvtanfolyamon, a kávézóban vagy esetleg a személytelen Facebook-csoportokban? Lehetetlen ügy. Amikor a játszóterek mellett sétált, és látta a padokon ülő, közben csemetéiket figyelő anyákat, észrevette, hogy szinte vég nélkül beszélnek egymáshoz. Linda azonban ezt sem tartotta különbnek a munkahelyi kapcsolatoknál, meggyőződése volt, hogy dinamikájában ugyanaz a kettő. Ezek az anyák örülnek, hogy hasonló cipőben járó emberi lénnyel találkozhatnak, elpanaszolják egymásnak a nehézségeiket úgy, hogy kommunikációjukban képtelenek meghaladni a gyerekről szóló témákat. Aztán hazamennek, a férjeiknek jól kibeszélik, hogy a másik miben neveli félre az utódját, és ha a kicsik kinövik a játszóteret, ők is végleg elfelejtik egymást.
Sok idő eltelt, Linda már majdnem elfelejtette, mit olvasott a női szövetségekről, amikor egyszer csak a hírfolyama feldobott neki egy többalkalmas eseményt „női irodalomterápiás olvasókör” néven. Rögtön jelentkezett, de közben tartott attól, hogy ott kikkel kell majd társalognia: kiégett anyukákkal, karrierista hárpiákkal, sértett lányokkal, esetleg narcisztikus vagy pökhendi öregasszonyokkal? Csodálkozott, amikor a helyszínen, egy barátságos olvasóteremben maréknyi őszinte mosolyt látott. Volt köztük alig húszéves, ötven feletti, anyuka, gyermektelen, egyedülálló, elvált, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt megáldott nő. Együtt olvastak, magyaráztak, kérdésekre kerestek lehetséges válaszokat, de ami a legfontosabb, meghallgatták és megértették egymást kortól és élethelyzettől függetlenül. Sokszor felmerültek azok a témák, amelyekben a nők mind a mai napig és talán az idők végezetéig hátrányt szenvednek férfi társaikkal szemben, viszont ennél is fájóbb felismerés volt, amikor a személyes történeteken keresztül rájöttek, egy nőnek legtöbbször egy másik nő a legnagyobb ellenlábasa.
Hogy a női nem tagjai között honnan ered ez a mélységes ellenségeskedés, arra Linda még keresi a felsőbbrendű magyarázatot, de szerencsésnek érzi magát, hogy megtapasztalhatott valamit abból, mit jelent egy olyan női közösség tagjának lenni, ahol nincs agresszió, szemmeresztgetés, fintor vagy lekicsinylő mosoly. Többet talán nem is jelentkezik hasonló foglalkozásra, nehogy visszatérjenek az előítéletei.
Nyitókép: Pixabay
