Tudod, haver, mindazt, amit itt látsz, én magam csináltam. Pedig nem vagyok sem asztalos, sem bádogos, sem kőműves, sem kertész. Iskolában mindezt nem tanultam. Tanítottak ott mindenfélét, sok minden jót, de lehet, hogy még több haszontalanságot, de azt, hogy hogyan teremtse meg az ember a saját világát kevés pénzből, azt nem tanították. Ezt magam tanultam. Pontosabban ellestem. Hivatalnoki munkámhoz kellett a diploma, de nem kellenek a vegyi képletek, a különböző szinuszok és koszinuszok, nagy, filozófiai elméletek. Ezek nélkül is tisztességesen végzem azt a munkám, amit a társadalom és a sors rám bízott. Nem panaszkodhatok, jó állásom van, kedvelem a közösséget, amelyben dolgozom, de amikor hazaérek, átöltözök az itthoni ruhámba, és kimegyek az udvarra, akkor tölt el igazán a boldogság.
Ne érts félre, a könyvelést is szeretem. Nem tudom, hogy miért. Sokan unalmasnak tartják, de én nem. Lehet, hogy azért, mert szeretem a rendet, szeretem, ha mindennek megvan a helye, így a számoknak is. Voltak olyan évek, amikor nagyon nehéz volt a számok között rendet tartani. Ma sem könnyű, hidd el nekem, de én igyekszem rendet tenni még akkor is, ha ez valakinek nem tetszik. Mert vannak emberek, akik a kaotikus világban érzik jól magukat, a számok káoszában, de én nem.
Amikor ebből a káoszból kilépek, és hazajövök, megnyugszom. Itt rend van, minden tégla, minden oszlop a helyén van, a pázsit, a bokrok, a virágok, minden. És nem az iskolában tanultam mindezt. A szüleimtől, a nagyszüleimtől szívtam magamba. Rendszeretők voltak. Öregapám kovácsműhelye olyan volt, mint a patika. Ha egy kalapácsot vagy akár egy szöget nem oda tettem vissza, ahonnan elvettem, azonnal észrevette, és rám is szólt: „Fiam, ennek nem itt a helye.” Édesapám kertészkedni szeretett. Emlékszem, mennyire haragudtam rá, amikor hétvégeken arra kényszerített, hogy vele menjek a városszéli kertjébe meggyet szedni. A haverok mentek a strandra, én pedig apám kertjébe. Most már tudom, hogy ő oda vonult vissza hivatalnoki állásából, mert ő is hivatalnok volt, nem számmágus, mint én, de hivatalnok. A kert volt az ő világa, mint ahogyan most ez az udvar, ahol ülünk, az enyém. És boldog vagyok, mert megteremtettem, megteremthettem. Őseimnek köszönhetően, mert megtanítottak a kertápolásra, a gyümölcsfák gondozására, mert hajtottak dolgozni, hogy zsebpénzem legyen, a kőművesekhez, a kertészekhez kapásnövényeket egyelni, befőttgyárba paprikát mosni, almát pucolni. Akkor nem tudtam, hogy közben a saját világomat formálom, alakítgatom. Mérges voltam, tiltakoztam, hogy miért kell mindezt tennem, de csináltam, és ha ennek nem is voltam tudatában, tanultam is.
Mindez, amit itt látsz, haver, nem egy csoda. Ezt hozta magával az életem. És ebben a világban nagyon jól érzem magam. Amikor semmi dolgom sincs, csak ülök itt a verandán, és elmélkedek. Most éppen egy gondolatról, amit a napokban olvastam. Arról, hogy ha egy diák rossz matematikából, de kiváló rajzból, akkor a szülők miért küldik a gyereket magánmatekórákra. Miért nem rajzra?
Most ezen morfondírozok, haver.
Nyitókép: Pixabay
