Nagydarab ember volt apád. Szemrevaló. A falu összes lánya belé volt szerelmes, de ő engem választott. Nem tudom, hogy miért, mert sohasem tartottam magam szépnek, nálam sokkal szebbek közül választhatott volna, de én kellettem neki. Emlékszem a bálra, amikor először felkért. Alig tudtam felkelni a székről, annyira remegett a lábam. Gondoltam magamban, bárcsak elmenne, másik lányt kérne fel, de nem. Ő csak mosolygott, és nagyon kedvesen kérte, hogy táncoljak vele. Még ma is átfut egy melegség, egy kellemes bizsergés, amikor erre a bálra gondolok. A tánc után kivezetett a nagykocsma udvarába. Hatalmas tenyerével fogta a kezemet, én pedig követtem. Tél volt, éppen havazott. Álltunk a havon, élveztem, ahogy a hópelyhek a hajamra, az arcomra hullanak. Gyönyörű, csipkés hópelyhek voltak. Nevettünk. Egy pillanatban fölém hajolt, és megcsókolt. Úgy éreztem, hogy megnyílik alattam a föld, és én zuhanok, zuhanok, zuhanok. Ösztönösen átöleltem a nyakát, és visszacsókoltam.
Ettől a naptól kezdve teljesen megbolondultam. Folyton rá gondoltam, elsóztam a levest, kiejtettem a tányért, a vályú helyett a csirkéknek öntöttem ki a moslékot. Anyám meg is kérdezte. „Mi van veled, lányom? Tán szerelmes vagy?” Elpirultam, és elsiettem előle. Legszívesebben az égbe kiáltottam volna, hogy az vagyok, szerelmes! Szerelmes vagyok!
Lassan csillapodott felhevültségem, összerázódtak a dolgok, majd minden haladt a megszokott úton. Volt eljegyzés, majd esküvő, kisebb lakodalom, és nem sokra rá megszülettél te is. Boldogok voltunk. Apád dolgozott a szövetkezetben, de nagyon ügyes keze is volt, értett a kőművesmunkához, az ácsmunkához, gépeket is tudott javítani, úgyhogy keresett ember volt a faluban. Sikerült egy házacskát is vennünk, ezt, amelyikben most ülünk. Akkor kisebb volt, felújítottuk, hozzáépítettünk, megcsináltuk magunknak a fészkünket.
Ötéves lehettél, amikor egy késő este kopogtattak az ablakon. Csúnya, őszi est volt. Kint zuhogott. Apád kinyitotta az ablakot. Két ember állt odakinn. Egy borítékot nyújtottak át neki, és aláírattak vele egy papírt…
Nem volt hova bújnia, menekülni sem akart. Később hallottam, hogy megtehette volna, a haverjai próbálták rábeszélni, hogy szökjön át Magyarországra. De nem tette, azt mondta, hogy a családját nem hagyja itt, inkább elmegy a frontra. Én is kérleltem, hogy ne menjen, de azzal nyugtatott, hogy nem lesz baja.
Csak a Duna túlsó oldalára viszik, Baranyába, nincsenek ott komoly harcok, mondta, és bármikor hazajöhet, vagy meglátogathatjuk. Ezt ígérték neki.
Elment hát. Időnként kaptam tőle egy-egy levelet. Mindig nyugtatott, hogy jól van, ne idegeskedjek. Egy év után tért haza. Szinte nem ismertem rá, összeesett, nem volt már az a délceg legény, mint amikor elment, és a szeme sem ragyogott, kialudt belőle a láng, amely olyan kedves volt számomra. Pálinkát kért, megivott két pohárkával, és elment a faluba. Részegen tért haza, és a következő nap is, meg a következőn is. Nem volt agresszív, nem bántott minket, nem veszekedett, néha mókázott is. Keveset dolgozott. Voltak józan napjai. Ilyenkor reggeltől estig volt munkája, de ezek az időszakok mindig rövidek voltak, és egyre rövidültek. Láttam rajta, hogy próbálkozik megszabadulni a poklától, de nem tud, egyre mélyebbre zuhant, mígnem egy nap holtan találták a faluszéli árokban.
Nagyon sajnálom, fiam, hogy te már csak ezt az apádat ismerhetted meg. Nagyon sajnálom. És bocsássál meg neki. Én már régen megbocsátottam.
Nyitókép: Pixabay
