Több órán át görnyedtem a hófehér digitális lap előtt: megírtam egy tőmondatot, majd kitöröltem, ismét született pár szó, de az is gyorsan eltűnt a monitorról, és ez legalább ötször megismétlődött, mire feladtam az egészet. Sikertelen kísérleteim előtt elhatároztam, hogy arról a nőről fogok részletekbe menően értekezni, akit az élő közvetítésen keresztül láttam a vatikáni karácsonyi misén. Néhány másodpercnyi találkozásunk akkor történt, miközben az atyák áldoztatták a kaotikus masszává olvadó tömeget, és a kamera éppen ráközelített az ostyáért nyúló, hatalmas Louis Vuitton sálba göngyölt asszonyra.
– Ó, Giuseppina! Tudom, hogy ez státuszszimbólum számodra, és hogy ennek a fenséges textíliának csupán az eszmei értéke is meghaladja az átlagemberek többhavi keresetét, de mondd, miért ezt az ízléstelen, világűrből is látszódó L&V mintás darabot kellett a nyakadba akasztanod erre az alkalomra? – hangzottak magamban az értelmetlen kérdések, és nagyjából ennyivel ki is merült a gondolatmenetem. Most, amikor a betlehemi jászol szerény körülményeiről szól minden prédikáció, akkor a legkönnyebb kiszúrni a tömegből egy ilyen jelenséget, és azt mondani: „Na tessék, mekkora egy képmutató!” De hogy is szólhatnám meg, amikor a márványba burkolt pompázatos bazilika sem segít elképzelni az ominózus istállót, annál inkább a sállal harmonizál, hiszen a pazar látvány mintha még alá is támasztaná, hogy ez a márkás kiegészítő kitűnő választás ehhez a helyhez. Majd ha valaki a kis, omladozó falusi templomban megvillantja a Vuittonját, akkor arról írok. Különben is az egész világ egy Giuseppina, ki kisebb, ki nagyobb mértékben, talán még én is az vagyok.
Viszont akármennyire is próbáltam elhessegetni a gondolataimat Giuseppináról (akit nyilvánvalóan nem így hívnak, csak pillanatnyi gesztusai miatt valamiért erre az olasz keresztnévre asszociáltam), nem tudtam kiverni a fejemből. Az előítéleteket hátrahagyva inkább kérdéseket fogalmaztam meg vele kapcsolatban. Ki lehet ő, aki láthatóan nem a kiemelt politikusok és elöljárók első soraiban foglal helyet, hanem valamivel hátrébb, de nem annyira, hogy a „jelentéktelenebb” hívők között legyen. Itt kisebb erőfeszítésembe került a hívő szót idézőjel nélkül írnom, mivel a fejük tetejére állva szelfiző, mise alatt ki-be járkáló templomlátogatók többségét nem feltétlenül sorolnám az említett csoportba. De nem ítélkezünk! Visszatérve Giuseppinára, ő tényleg egy olasz előkelő asszonyság lehet, esetleg egy külföldi diplomata (felesége)? Gondosan, jó előre helyjegyet foglalt az eseményre, vagy eleve a meghívott személyek listáján szerepelt? Mi volt a terve a mise után: egy szolid családi vacsora vagy egy pezsgős brunch valamelyik római tetőteraszon?
Aztán egy ponton túl ismét eszembe jutott mindennek az apropója, nem tudtam visszafogni magam, és újabb egyoldalú dialógusba kezdtem vele.
– Giuseppina, mennyi idő kellett ahhoz, hogy a gardróbodból kiválaszd ezt a darabot? Elképzelhető, hogy tévedésben élek, és csupán ezt az egyet birtoklod, amit hosszú hónapok félretett pénzéből vásároltál meg? És az igaz, ha az embernek sok pénze van, akkor könnyen kialakít magának egy sajátos hitrendszert, amiben úgy mozgatja a határvonalakat, hogy azt a pillanatnyi elképzeléseivel összhangban legyen? Szerinted a kevélységnek tényleg vannak fokozatai? Mit mond erről a lelki atyád? Vagy te is közvetítő nélkül, direkt módon kéred a megbocsátást?
Tessék, ismét ugyanoda lyukadtam ki. Ugye, hogy mindannyian Giuseppinák vagyunk? Ki Louis Vuitton sállal, ki anélkül.
Nyitókép: Pixabay
