– Hát ezt a kicsit már sírva is kibírjuk… – vágta rá a hogylétére vonatkozó szokásos kérdésemre a szomszédasszonyom az egyik kissé csípősnek tűnő, ám az egykori nagy telek tükrében – amelyeknek zömét mi legfeljebb szüleink, nagyszüleink elmondásából ismerhetjük, bár azért a mi gyermekkorunkban is elő-előfordultak olykor keményebb téli időszakok, amikor bizony kihívást jelentett eljutni egyik helyről a másikra, csak hát akkoriban nem annyira a nehézségei foglalkoztattak bennünket, mintsem a szépségei, köztük például az, hogy naphosszat hógolyózhattunk, vagy éppenséggel abban versenghettünk egymással, ki építi a szebb meg nagyobb hóembert a ház előtt – még csak télinek is csupán némi jóindulattal nevezhető reggelen, amikor a hőmérő higanyszála alig csúszott fagypont alá, és az ablaküvegeken kirajzolódó szebbnél szebb jégvirágokban is csak rövid ideig gyönyörködhetett az ember.
A szomszédasszony azonban, úgy tűnik, még ilyenkor, enyhe tél idején is a túlélésre játszik – igaz, utólag visszagondolva csak remélni tudom, hogy az a bizonyos kicsi, amit ki kell bírni, valóban az idei esztendőre vonatkozik, ahogyan azt első hallásra értelmeztem, nem hosszabb távra, mondjuk az életére, bár a lényegen igazándiból az sem is változtatna, legfeljebb az együttérzés mértékén –, ahogyan azt tesszük oly sokszor valamennyien a mindennapok során. Azt várjuk, hogy valaminek vége legyen, hogy aztán valami új kezdődhessen helyette, legyen szó egy kellemetlen helyzetről, egy lassan múló napról, egy unalmas hétről, egy kedvezőtlen hónapról vagy éppen az év végi hajráról, esetleg bármi másról, aminek kapcsán megfogalmazódik bennünk: legyen már vége, érjen már véget!
Az ilyen pontok valamiféle reményt adnak számunkra, fogódzót ahhoz, hogy valami másba kapaszkodjunk, és elengedjük azokat a vélt vagy valós kapaszkodókat, amelyeket kedvezőtlen hatásúként élünk meg, és amelyeknek meglétéért az esetek túlnyomó többségében nem önmagunkat okoljuk, hanem a külső tényezőket, mondván, mindenekelőtt azok tehetők felelőssé mindenért, amiről azt gondoljuk, nem a javunkat, a fejlődésünket, az előrehaladásunkat szolgálja, hanem béklyóként nehezedik ránk, ami által egyszer s mindenkorra le is dobjuk magunkról a felelősséget, még ha a lelkünk legmélyén tisztában is vagyunk azzal, hogy az mindenekelőtt mégiscsak minket terhel.
Ugyanúgy, ahogyan az egyes időszakok meghatározó pillanatainak megéléséért vagy túléléséért vívott küzdelem milyensége, hiszen talán éppen ettől a jelentéktelennek tűnő, ám igen jelentős attitűdbeli különbségtől függ az, hogy amikor visszatekintünk egy bizonyos periódusra, annak a pozitív vagy a negatív elemeit emeljük-e ki, illetve raktározzuk-e el az emlékezetünkben. Mert bár nyilvánvalóan vannak olyan személyes tragédiák, amelyek megkérdőjelezhetetlenül beárnyékolnak egy-egy időszakot az életünkben, általánosságban azért mégsem ez a jellemző, hanem sokkal inkább az, hogy jó és rossz dolgok is történnek velünk, köztük olyanok is, amelyeknek a megítélése rajtunk múlik, mint például az, hogy milyennek is látjuk azt a bizonyos poharat, amely éppen félig van, félig telinek vagy félig üresnek.
– Ki, ki! – válaszolom határozottan. – Ez alatt a kis idő alatt már nem történhet semmi rossz! – folytatom, idejekorán lezárva a rögtönzött párbeszédünk negatív irányba terelésének még a lehetőségét is, vagy úgy is mondhatnám, csírájában elfojtva a képzeletbeli panaszfa szárba szökkenésének még a lehetőségét is. – Azután meg minden jóra fordul, azt mondják, hogy jövőre minden szempontból jó évünk lesz, sokkal jobb, mint amilyen az idei volt! – folytatom megalapozatlan optimizmussal, sőt némi rejtett provokációval a hangomban az eszmefuttatásomat, hiszen se időm, se kedvem nem volt még utánanézni annak, milyennek ígérkezik a következő év, mégis abban reménykedem, hogy az általam megfogalmazott pozitív gondolatot az ő diszkrétnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hírterjesztési módszereivel kiegészítve akár jó néhány embert meg is győzhetünk majd arról, hogy így lesz, és ha már sokak meggyőződése szerint így lesz, akkor miért ne lehetne így? Miért ne lehetne jó évünk, ha hiszünk benne, hogy az lesz? – Reméljük, igazad lesz! – mormolja alig hallhatóan, megjátszott reménykedéssel, én meg töretlenül bízva a szavak teremtő erejében, visszafogott, mégis diadalittas mosollyal köszönök el tőle, azon morfondírozva, ki tudja, ha így folytatom, akár még valamiféle jósdabizniszbe is beszállhatok majd az előttünk álló esztendőben.
Nyitókép: Pixabay
