Vízparti házat vettem, dicsekedtem néhány évvel ezelőtt a barátaimnak, akik persze értették az iróniát, mert tisztában voltak vele: annak ellenére, hogy mindig is arról álmodoztam, nem a tenger vagy valamelyik tó mellé költöztem, csupán a szomszédságunkban álló félkész épületet és a hozzá tartozó kertet sikerült az utolsó percben megkaparintanom, amelynek a végében a mi kis Krivajánk csordogál. A vétel pillanatában a folyó aránylag tisztának volt mondható, az évtizedek óta tartó szennyezést mintha sikerült volna megfékezni, s őszintén reménykedtem, ez így is marad: a partján összeszedtem az évek alatt felhalmozódott szemetet, majd beültettem fűzfákkal, amelyek azóta terebélyessé cseperedtek. Sokszor még álmatlan éjszakáimon is lementem a partra, füleltem a neszeket a sötétben, reggelente pedig mindig összeszámoltam, hány tőkés récét, vízityúkot, alkalomadtán teknősbékát vagy egyéb élőlényt látok a folyóban. Amikor egy nap újra megjelentek a békák, még hangfelvételeket is készítettem a kuruttyolásukról, és reményteljes boldogsággal küldözgettem el Messengeren a barátaimnak, azzal az üzenettel, hogy újra van élet a Bács-érnek is csúfolt szennyvízelvezetőben. Olykor-olykor néhány igénytelenebb fajta halat is beleengedtem a vízbe, amelyek pecázás közben a szomszéd város tavában a horgomra akadtak, s titokban abban reménykedtem, egyszer majd kiülhetek az unokáimmal a patak partjára, ha nem is élelemszerzés, de legalább egy kis szórakozás céljából horgászgatni.
A kilencvenes években, amikor a háborúk és a szankciók miatt alacsonyabb intenzitással működtek a szomszéd városban a fő szennyezőknek tekinthető ipari létesítmények, a folyóban kárászok tűntek fel, a régi öregek pedig előszedték és megjavítgatták a már-már elfelejtett hálóikat, s hosszú délutánokat ücsörögtek a parton pipázgatva, miközben arról anekdotáztak, hogyan fürödtek gyerekkorukban a patakban, s az akkori régi öregek miként fogták kosarakkal és hatalmas gereblyékkel a csíkhalakat. Meggyőződésem, akkoriban csuka, harcsa, talán még ponty is úszkált a mederben.
A balkáni háborúk lezárulásával aztán ennek az idilli állapotnak is vége szakadt. A gyárak ismét teljes intenzitással kezdtek el dolgozni, és talán még nagyobb energiával engedték bele a szennyvizüket a folyóba. Néhány lelkiismeretes ember tiltakozni kezdett, rendszeresek voltak a tüntetések, egy csoport az üzemek bejáratát is lezárta, aminek az lett a következménye, hogy az állami szervek a fő szervezőt zárták börtönbe, azzal az indokkal, hogy akadályozta a munkavégzést a gyárakban. Amikor már tűrhetetlen volt a helyzet, néhány politikus is kilátogatott a helyszínre, s valamiféle átmeneti megoldást javasoltak, aminek azonban nem lett tényleges eredménye. Pillanatnyilag hetek óta emberi ürüléktől szaglik a folyó környéke, s talán most nem is az üzemek, hanem a szomszédos önkormányzat engedi bele a szennyvizét teljes gőzzel a folyóba. Az elmúlt években a szomszédos önkormányzat területén csili-vili stadion és futballakadémia épült, most készül a termálfürdő, és a hotelt is renoválják a város központjában, de arról sehol sem olvastam, hogy esetleg azon is gondolkoznának, mit kezdjenek a szennyvizükkel.
Talán nem nekem, s nem a tárcarovatban kellene minderről írnom, de úgy tűnik, mintha másokat nem nagyon foglalkoztatna a téma, s csak az én ingerküszöbömet ütötte át a bűz, de talán a fentebb leírtak sokat elmondanak arról, mit is gondolunk a másikról, akinek szemtől szembe az arcába mosolygunk, hogy aztán később skrupulus nélkül toljuk a képébe a saját szarunkat.
Nyitókép: Pixabay
