A most következő fölvetés csak a rajzfilmekben képzelhető el, de ki fog derülni, mégsem értelmetlen az elgondolkodás rajta. Ha egy beszélni tudó, a Skandináv-félszigetről Afrika felé röpülő vadludat megkérdeznénk, hogy hol kezdődik és hol végződik Európa, s onnan fentről miként látja, mi a különbség az Európai Unió tagországai és a csatlakozni vágyó országok között, akkor nyilván azt a választ kapnánk, hogy ő onnan fentről nem lát határokat, országokat, Európai Uniót, sőt még Európát sem, csak folyókat, erdőket, hegyeket, házakat és embereket, majd a nagy, sima tükrű vizet, a tengert, s azon a kikötő felé tartó hajót.
Radnóti Miklós (született Glatter Miklós) Nem tudhatom… című megindító költeménye juthat eszünkbe erről, aki e nagy versében a bombázni induló repülőpilóta nézőpontját érzékelteti. Neki csak térkép és célpont e táj, a szeretett hazája, Magyarország, amit onnan lentről látva és belülről nézve néven nevezett emberek, barátok, szeretők, ismerősök, kedves és nem kedves szomszédok laknak be.
A határokat mi húzzuk meg. A gőg, a gyűlölet és a többi önértékelési zavar szülte emberközi határokat is, amelyek törvénybe iktatva, vagy az íratlan érintkezési szabályokban kifejtve a hatásukat, elválasztják az egyik embert a másiktól pusztán csak azért, mert másik faj, nemzet vagy társadalmi osztály tagjai.
A zsidó származású, katolizált magyar költő a világháború tombolásának idején írta a hazaszeretetnek e remekművét. Szerbiában, a bori rézbányák közelében lévő munkatábor, a Lager Heidenau egyik kulturális műsorán szavalta el a költeményt. A verssel viharos sikert aratott, a rabok megkérték, hogy még egyszer mondja el azt.
Miért kérhették a szerzőt, hogy másodszor is szavalja el a fönti sorokat? Egészen biztos, hogy nem csak azért, mert az időmértékes vers fülbemászó jambikus lejtése és páros rímei megfogták őket. A minden mást felülíró ok csakis az lehetett, ami a költőt igazi költővé, a költeményt pedig valódi költeménnyé teszi. Mi teszi a verset verssé? Az, hogy szerzője olyan észhez és szívhez szóló többlettel képes közvetíteni a mondanivalóját, érzéseit, a kimondhatatlant is, hogy a szavak, amelyek közönségesen csak puszta üzenetek hordozói, a befogadásukra nyitott emberben élő, lelkébe és szívébe hatoló mondatok füzérévé lehetnek, amelyek olyan közelségben szólalnak meg benne ott legbelül, mintha ő maga mondaná ki azokat, a költészet erejével szavakba öntve így azt is, amit eddig csak homályosan érzett, de közönséges nyelven szólva még magának sem volt képes megfogalmazni. Haza- és emberszeretet, a visszavágyódás, az otthon melegének emléke, a háború őrülete elleni tiltakozás, emberség, az élet és az értékek tisztelete, béke és békesség, és sorolhatnánk tovább azokat a szavakat és fogalmakat, amelyekre a kimondhatatlant is kimondva emlékeztet bennünket ez a költemény.
Minden bizonnyal ezek a megfogalmazott és megfogalmazhatatlan gondolatok és érzések ébredtek föl a hazai tájtól oly idegen szerbiai hegyek közé hurcolt magyarországi zsidó munkaszolgálatosokban a vers hallatán. A helyzet különös tragikuma, hogy ezek az emberek abba az országba vágyódtak vissza mint hazájukba, amelynek a vezetősége és karhatalma német kézre adta őket, és zsidó származásuk miatt jogfosztott állampolgárként kezelte őket. Ezek az emberek az európai értékrenden nevelődtek, és őseiktől választott hazájuk nyelvét tekintették az anyanyelvüknek, némelyek közülük, mint például Radnóti Miklós is, nemcsak az adott nemzet kultúráját sajátították el a legmagasabb fokon, hanem – és nem mindig kényszertől hajtva – annak uralkodó vallását, a keresztény hitet is fölvették.
Tragikus, hogy ezek az emberek elesettségükben a zsidó valláson és a vállalt hitsorson túl a Radnóti-verset hallgatva csakis abban az európai kultúrában, értékrendben, szellemi hazában kereshettek maguknak vigaszt, amelynek az állítólagos felsőbbrendű képviselői (valójában tagadói) kitaszítottá, megvetetté és üldözötté tették őket.
Nyitókép: Pixabay
