Biztosan emlékszel még arra a kisboltra ott a buszmegállónál. Az utolsók egyike volt, amelynek rendezték még a kirakatát. Akkor is január vége felé járt, ők meg bíborszínű bársonyt terítettek az üvegablak mögötti polcra, és ráraktak mindenféle desszertes dobozt, ócska, piros színű italt műanyag rózsaszirmokkal körülszórva. Suta próbálkozás volt, úgy nézett ki, mint valami alsó kategóriás kéjbarlang bejárata. Jól megmosolyogtuk, és mintha csak vizsgáztattak volna, heves érvelésbe kezdtünk, mi miért nem kérünk ebből az egészből. Mert mi különbek vagyunk másoknál, olyanok, akiket nem tud bekebelezni a matéria, csakis egyetlen sziklaszilárd kötelék tart minket össze, és ezt nem szükséges lépten-nyomon bizonyítani kommersz ajándékokkal.
Ezt hittük, nem? Végül, február 14-én beállítottál egy drágább desszerttel, és mintha kicsit szégyenkeznél a hitelt vesztett elveiden, rébuszokban kibökted, hogy mégsem múlhat el úgy ez a nap, hogy nem adtál nekem semmit. Különben is, ez egy kivételes ajándék, egy kivételes helyről, mivel az utolsó pillanatban vásároltad ott, a kirakatos kisboltban. Tudod, a poén kedvéért. Tudom. Azt is sejtettem előre, hogy úgysem jössz üres kézzel, bármennyire is ellenkezik ez a nézeteinkkel. A külvilág felé rideg és sokszor flegma voltál, de irányomba mindig figyelmes és odaadó. Én is igyekeztem ilyen lenni, emlékszem viszont arra, amikor először felülkerekedtek bennem azok a mélyben forrongó bomlasztó energiák, majd később találkoztak a tiéiddel, és akkor megremegni látszott minden, ami addig sziklaszilárdnak tűnt.
Ugye, hogy már az elején kódolva volt a vége? Azt mondod, patetikus vagyok, elveszítem az ítélőképességem a túlzott drámaiságban? Te meg mindig okoskodsz, ehhez hasonló nagy és idegen szavakkal dobálóztál a barátok előtt, az előadás alatt, séta közben és a bárban is, mielőtt jó hosszan beleszívtál volna a cigarettádba. De nagyon régen volt, ne bolygassuk fel a kellemetlen emlékeket. Igazából már alig emlékszem a rosszra. Igen, nekem is az jutott eszembe, amikor a lepukkant lakásodban táncoltunk. Az addig ismert világom legrondább helyszíne volt az a szoba: a vakító ledes izzó szinte leolvasztotta azt az ízléstelen, narancssárgán rikító tapétát. Ütött-kopott bútorok látványa és állott szaga vett körül bennünket, mégis a pillanat szépsége megszentelte a profánt. Erre az alkalomra gondoltam, amikor azt mondtam, tudni lehetett, vége lesz egyszer. Mert az ilyen pillanatok csak akkor történnek meg, majd vésődnek be az emlékezetbe, ha az őket teremtő emberek végérvényesen elválnak egymástól. Legalább ebben egyetértesz.
Tudom, voltak más emelkedett pillanatok is, na de aztán jött az elkerülhetetlen. Nem volt túl szép. Sajnálom, nem úgy kellett volna. Hogy lehetett volna jobban, hogy kevésbé fájjon? Azt se felejtsd el, hogy megpróbáltuk újra, egyszer te akartad, aztán meg én, csak az volt a baj, hogy ezek a szándékok soha többé nem tudták keresztezni egymást. Aztán lassan fogyni kezdtek a rólad szóló információk, azt vettem észre, hogy a hangodra sem emlékszem már, végül a lakótömbök előtt elhaladva már azt sem tudtam, melyik volt a te bejáratod. Olyan az egész, mintha egy mozaik színes üvegei lassan elhalványulnának, és eggyé válnának a szürke fallal, csupán egy-két darab őrzi még az árnyalatait, de az is lehet, hogy csak a képzeletünk színezi őket.
Sok évvel később, egyszer utoljára álmodtam veled. Idegenek tapsoltak körülöttünk, mert újra beteljesedett, de én rád néztem, és ezt kérdeztem: ugye, te sem érzed már? Azt felelted: nem. Egymásra mosolyogtunk, és ellentétes irányba elsétáltunk. Ez volt mindennek a vége. Hogy különbek voltunk-e másoknál? Talán akkor együtt igen, de mára ugyanolyanok lettünk, mint a többiek.
Nyitókép: Pixabay
