Túlélés

„Ezt is túléltük!” – vetette oda a szomszédasszony a minap az éppen a háza előtt elhaladó ismerősének. „Túl, túl!” – bólogatott bölcs egyetértéssel az ismerőse már a harmadik ház környékén kerékpározva, miközben alakja lassacskán szertefoszlott a reggeli ködben. Az, hogy mire is gondoltak pontosan, rejtély maradt számomra, mivel a furcsa párbeszédre mindösszesen egy ártatlan, már-már kedélyesnek tűnő köszönést követően került sor, ami nem is sejtette, hogy milyen súlyos megállapítás jön majd, mert egy ilyen kijelentésnek, valljuk be, igenis súlya van, hangozzék el bármikor, bárhol, bárkinek a szájából. Magam sem tudtam, mire gondoljak, égszakadás, földindulás vagy valami egészen más dolog történhetett-e, és ha valóban ilyesmi borzolta fel a kedélyeket, vajon hogyan maradhattam le róla. Mardosó kételyeim eloszlatása érdekében nem volt más választásom, mint vállalva a hosszas és a lényeget éppen csak érintő, ám minden más részletre alaposan kiterjedő magyarázat kockázatát, visszakérdezzek: „Mégis mi történt pontosan?”

„Te nem is tudtad?” – kérdezte összecsapva két kezét, közben jól begyakorolt mozdulattal a hóna alá csúsztatva söprűjét, nehogy eldőljön a nagy csodálkozásban, mintha legalábbis egy világ dőlt volna össze benne a mérhetetlen, sőt már-már zavarba ejtő tájékozatlanságom miatt. „Hát tegnap volt az év legszomorúbb napja” – súgta oda kissé talán túlzott bizalmaskodással, majd elmesélte a neves pszichológus történetét, aki megalkotta az erre vonatkozó elméletét, olyan érzelmeket befolyásoló tényezők figyelembevételével, mint az ünnepek elmúlása, az újévi fogadalmak halogatása, a hideg fokozódása, a napsütéses órák számának csökkenése és hasonlók, aztán azt elemezte, hogy vannak, akik szerint az egész csupán marketingfogás, amit egy utazási iroda talált ki azzal a céllal, hogy kiderítse, mikor várható a legtöbb foglalás a különféle repülőutakra, én meg türelmesen hallgattam, mivel egészen egyszerűen nem volt szívem elvenni a kedvét a történettől, amibe ennyire beleélte magát, egy idő után azonban úgy döntöttem, megpróbálom valamelyest elviccelni a dolgot: „Éppen tegnap, amikor győztek a magyarok?”

Ennél a pontnál azonban egy pillanatra megfordult a kocka, érezhetően elveszítette a kezdeti magabiztosságát, sőt rövid időre mintha zavarba is jött volna, ám gyakorlott társalgó lévén csakhamar visszazökkent a normális kerékvágásba: „Nem úgy van az!” – vágta rá határozottan, majd – mintha mi sem történt volna – lelkesen mesélni kezdte, hogy képzeljem el, összeállították a világ legdepresszívebb országainak sorrendjét is. Mielőtt még akár csak nyugtázhattam volna az elhangzottakat, máris azzal folytatta, hogy a lista élére Franciaország került, így nagy valószínűséggel oda sem fog már soha elutazni, tette hozzá lemondó legyintéssel, pedig az Eiffel-tornyot azért még szívesen megnézte volna, amolyan bakancslistás hely volt számára, még akkor is, ha bakancslistája tulajdonképpen soha nem volt, hiszen nem tartozott az örök álmodozók közé, szeretett két lábbal járni a földön, aminek nyilvánvalóan megvolt a jó és a rossz oldala is. Olykor persze ő is, mint mindenki, eljátszott a gondolattal, hogy: „Mi lenne, ha…”, ám igyekezett mielőbb elhessegetni az efféle eltévelyedéseit, legalábbis ő így tekintett azokra a pillanatokra, amelyeket mások talán a képzeletük szabad szárnyalásaként éltek volna meg.

Miközben az általa idézett felmérés részleteit hallgattam – mindig is lenyűgözött a memóriája, amiről sohasem tudtam eldönteni, hogy isteni ajándék vagy tudatos fejlesztés eredménye, esetleg mindkettő egyszerre –, azon kezdtem morfondírozni, vajon az év legszomorúbb napja nem hasonlóképpen működik-e, mint a péntek tizenharmadika: ha a hisz benne az ember, erőteljes hatást gyakorol rá, ha viszont nem, akkor kevésbé, egyetlen pillanatra sem kívánva kétségbe vonni a kérdés tudományos alapjait, csupán azt kísérelve meg hangsúlyozni, hogy bármennyire is hajlamosak vagyunk átadni magunkat a külvilágból érkező negatív hatásoknak, mégiscsak fontos lenne, hogy megtanuljunk szembenézni a problémáinkkal és megküzdeni a nehézségeinkkel, hogy ne folyton csak a túlélésre játsszunk, hanem ha lehet, éljük is meg a pillanatokat.