Jogtudományi tanulmányaim megkezdésekor az újvidéki jogi kar épületének hatalmas amfiteátrumában köszöntött bennünket, elsőéveseket a dékán. Ihletett beszéde közepette egyszer csak fogta a krétát, és méretes betűkkel felírta a táblára, hogy PRAVO = PRAVDA (avagy JOG = IGAZSÁGOSSÁG), majd néhány másodpercnyi hatásszünet után áthúzta az egyenlőségjelet, és azt mondta: aki úgy véli, hogy ez a két fogalom megegyezik egymással, azon nyomban iratkozzon át a szomszédos bölcsészettudományi karra.
Ez volt az első leckém jogból.
A talán legfontosabb tudnivalót pedig az egyik tanáromtól sajátítottam el, aki órán felvetette, hogy képzeljük el magunkat évek múltán felügyelőként.
Elképzeltük. Valaki az udvarában építésügyi engedély nélkül, értsd: jogtalanul kibővítette a garázsát, vagy felépített egy kisebb fészert. Kimegyünk a terepre, megállapítjuk a tényállást, majd mit teszünk? Valószínűleg hivatalból eljárást indítunk az illető ellen. Na de most képzeljük el, folytatta eszmefuttatását a tanár, hogy elmegyünk egy másik címre, magas kerítéssel körbevett villa, előtte több lesötétített üvegű fekete luxusautó. Az építésügyi dokumentáció tekintetében itt többé-kevésbé semmi sem stimmel. Mit teszünk? Feltehetően semmit, válaszolt helyettünk a tanár, mert még ha meg is próbálnánk, könnyen megtörténhet, hogy a felettesünk előbb-utóbb leállít bennünket. Elhallgatott, félrefordította a fejét, és merengve, kicsit talán szégyenkezve is, kinézett az ablakon.
Tudjuk, hogy a jog nem mindig igazságos, olykor fontosabb számára a biztonság, mint az igazság, de ez nem jelenti azt, hogy az esetek nagy többségében nem áll szándékában az igazság kiderítése, akárcsak a törekvés az igazságosság elérésére. Eme kitűzött eszmei célok elérésének előfeltétele a tevékenységükben önálló, döntéshozatalukban pedig független állami intézmények működőképessége. Nélkülük egészen egyszerűen nem működik kellőképpen a rendszer, s ténylegesen jogállamról sem beszélhetünk.
Az egyetemi tanár tanmeséje a valóságról árulkodik, azt sugallva, hogy élhetnek köztünk olyan egyének, akik az intézmények fölött állnak. Ez a körülmény alááshatja az adott intézmények hitelességét, és csökkentheti a beléjük vetett bizalmat. Hányszor hallottunk már politikusokat azzal dicsekedni, hogy ők „odahatottak”, „elintéztek”, „kieszközöltek”. Közben nem veszik észre, hogy ezzel éppen a rendszer működésképtelenségét leplezik le. Ugyanis, ha szükség van az erős egyéniségre vagy a személyes kapcsolatra, hogy valami megvalósuljon, az csakis arról árulkodik, hogy az intézmények nem töltik be maradéktalanul a szerepüket. Nem is tölthetik be olyan társadalmi légkörben, amelynek a cselekvési jelmondata a következőképpen foglalható össze: „a barátainknak segítünk, azokra pedig, akik nem a barátaink, alkalmazzuk a törvényeket”.
Ennek a rossz gyakorlatnak a megszüntetését követelik az újvidéki vasútállomáson történt tragédia miatt tiltakozó egyetemisták. Voltaképpen egyet kérnek: az intézmények végezzék kellőképpen a feladatukat. Számukra lényegtelen, mit mond az egyik vagy a másik magas rangú tisztségviselő, ők csakis az érintett intézményektől várják a válaszokat kérdéseikre.
Azt szeretnék, hogy az alkotmány és a törvények mindenkire egyformán vonatkozzanak.
Ezek a fiatalok, akikről sokan azt gondolták, hogy csak az okostelefonuk virtuális világában érzik magukat otthonosan, példát mutatnak elszántságból, bátorságból és igazságosságérzetből. Őket nem érdeklik a konkrét politikusok – sem a hatalmon lévők, sem az ellenzékiek –, őket maga a rendszer működése motiválja, olyan rendszer létezésében érdekeltek, ahol a felügyelő ugyanúgy járhat el a luxusautókkal körbevett villában is, mint egy falusi kisházban, és ahol a joggyakorlat, még ha emberi gyarlóságunkból kifolyólag nem is lehet teljesen igazságos, legalább megpróbál minél közelebb kerülni ehhez az állapothoz.
Sohase veszítsük szem elől, hogy semmi sem sérti úgy az ember igazságosságérzetét, mint a törvények és egyéb jogszabályok szelektív alkalmazása.
Nyitókép: Pixabay
