Rémálom

– Ismerted a Ferit, a szomszédomat?

– Igen, miért kérdezed? Történt vele valami?

– Az éjjel felakasztotta magát.

– Nem hiszem el! A Feri? Mi baja lehetett, mindig jó kedélyű volt, emlékszem rá, még fiatal korából. Mindenki szerette. És akkor is, amikor időnként hazajött Németországból, mindig vidám volt, jókat lehetett vele beszélgetni. Sohasem gondoltam volna, hogy öngyilkos lesz. Vajon miért tehette? Biztosan volt valamilyen gyógyíthatatlan betegsége…

– Nem volt beteg. Tudod, amikor elment innen külföldre, úgy ment el, hogy egyszer majd visszatér. Nem adta el a házát, az odakint keresett pénzéből szépen felújította, bevezette a gázt, központi fűtést szereltetett fel, saját tervei szerint átalakította a szobákat, kicseréltette a tetőt is, gyönyörűen rendezte az udvarát. Jól érezte magát itthon, és mindig számolgatta, hogy még meddig marad az idegenben. Azt is tudod, hogy időközben elhunyt Mari, a felesége, és mindkét gyereke befejezte az egyetemet. Egyikük Londonban talált munkát, másikuk valahol Amerikában. Ott is nősültek meg. Nagyon fájlalta, hogy unokái már nem beszélnek magyarul. Néhanapján ellátogatott hozzájuk, és néhanapján a gyerekek is felkeresték Németországban.

– Emlékszem a gyerekekre, amíg Mari élt, együtt jártak haza. Amíg kicsik voltak, mindig eljöttek hozzánk játszani a fiaimmal.

– Igen. De az utóbbi időben sokat panaszkodott, fájlalta, hogy a gyerekek elkerültek tőle, hogy Mari is meghalt, és alig várta, hogy itthon lehessen. Fél éve, hogy nyugdíjasként visszaköltözött, eladta ottani házát, a pénzt szétosztotta a gyerekeknek, majd kocsiba ült és hazahajtott. Amikor megérkezett, először hozzám kopogtatott be, és széles mosollyal üdvözölt. „Pistám, végre itthon vagyok, most már többé sehova se megyek” – mondta, amikor átölelt.

– Tehát örült, mert végleg visszajöhetett. Akkor miért vetett véget az életének? Mégis beteg lehetett.

– Mondom, hogy nem volt beteg, de érkezése után egyre rosszkedvűbbé vált. Elmaradtak a viccelődései, az udvarát is elhanyagolta, a szeme nem csillogott többé úgy, mint rég, a szakálla is megnőtt, folyton kócos volt, holott mindig is adott a kinézetére. Megkérdeztem egyszer: „Ferikém, mi a baj, gyötör valami?” Nem válaszolt, csak legyintett, majd másnap kissé piásan átjött, és azt mondta, hogy semmit sem ér az élet. Próbáltam vigasztalni, de kitört belőle: „Tudod, Pistám. Huszonnyolc éves voltam, amikor elmentem innen. Nem akartam sokat kint maradni, de jöttek a háborúk, majd a nagy munkanélküliség, ezért jobbnak láttam, ha maradok. A reményt viszont nem veszítettem el, Mari halála és a gyerekek távozása után csak annak éltem, hogy nyugdíjasként hazajöhessek. Csak ezt a pillanatot vártam. És itthon mi várt rám? Semmi. A barátaim jó része elköltözött vagy meghalt, ha esténkét végigsétálok a falun, falubelivel nem találkozok, csak idegenekkel, fiatalokkal, akik a főutcán bömböltetik a rádiójukat, nem értik a nyelvünket, még a köszönésemet sem fogadják. Mondd, mivé vált ez a falu? Rémálommá.” 

Nem tudtam, mit mondjak erre. Csak hallgattam. Hallgattunk mindketten…