Születési jubileuma van az idén a két legolvasottabb magyar írónak, Jókai Mórnak és Fekete Istvánnak. Petőfi Sándor, a lánglelkű költő, a forradalmi ikon barátja kétszáz évvel ezelőtt született, a nagy vadász, az Afrika-kutató Kittenberger Kálmán barátja pedig százhuszonöt éve.
A csak a rendkívülit és az eszményit meglátó mítoszalkotó képzelet számára mindketten egyszerű emberek voltak, nagy hírű barátaik „szürke társai”. Mégis múlhatatlant alkottak, ha olvasóik számát nézzük, akkor barátaiknál is maradandóbbat. Petőfi és Kittenberger üstökösként száguldva, fiatalos lendülettel, az életveszéllyel sem törődve gyorsan fogyasztották az életüket és élték az íróságukat, mert ilyen a forradalmár és ilyen a kalandvágyó ember. Jókai és Fekete kimértebbek voltak, nem született költők, mint Petőfi, és nem élményeik, megfigyeléseik naplószerű megörökítői, mint Kittenberger, hanem prózaírók, de eszményképnek tekintett barátjukhoz hasonulva Jókai romantikus jegyeket magán viselő regényírása valamiképp költészet is, és Fekete feketés stílusú, színes nyelvezetű prózái úgyszintén életnaplók, a természetjáró éles szemű megfigyeléseinek a leírásai.
Az országos hírű gazdatisztként kezdő író az íróságba is meggondoltsággal kezdett bele, életének a felénél, már érett emberként jelentek meg első publikációi, majd, akárcsak a néven nevezett másik három, első két regényével gyorsan elérte az ismertség, de Kittenbergerhez hasonlóan a reflektorfényben ő sem sokáig tartózkodhatott, mert jött a háború, és nyomában a kis magyar kommunista Messiás, Rákosi írókat elhallgattató uralma. A kertészkedést kedvelő Jókai életében szintén ott volt a drámai fordulat, a szabadságharc leverése, de esetében az igazi drámát sokkal inkább az általa választott (vagy őt maguknak kiválasztó) nők okozták, a híres színésznő, a nála nyolc évvel idősebb Laborfalvi Róza, aki miatt Petőfi is megneheztelt rá, majd vénségében a nála több mint ötven évvel fiatalabb Nagy Bella, akinek a színészi karrierjét – megházasodásukig – már ő próbálta egyengetni.
Minden ember életében ott a dráma. Ha a három műnemet használjuk a két barátság eltérő jellemeinek az érzékeltetésére, akkor Petőfi és Kittenberger a líra költői lelkületű embere, akinek az élete tele van tragédiával és komédiával, Jókai és Fekete pedig a történetmesélő epika embere, akinek a békésen zajló, zárt körű életének ajtaja előtt kevesebbszer jelent meg a görög drámák bánatot és vidámságot hozó maszkos alakja, de amikor igen, akkor teljes erőből rúgta be az ajtót.
A barátság kialakulásához kell lennie valami közösnek, ami összeköti a két embert. Mind a négyükben közös vonás a magyarság szeretete és az írás szenvedélye, mert nem a név (Petrovics, Kittenberger) teszi magyarrá a magyart. Az írót ezzel szemben a tehetség teszi íróvá, mert miként Fekete István mondta egyik interjújában, az író írónak születik. Csakhogy a magyarságszeretet és a tehetség, amelyben mind a négyen osztoztak, túlontúl általános jellemvonások ahhoz, hogy elszakíthatatlan kapoccsal kössenek össze két férfit, a mély barátság kialakulásához valami konkrétabb kötőelemre is szükség van.
Mi volt a „barátság-kötőanyag” Petőfi és Jókai között? A szabadságszeretet és a nemzetépítési, országjobbítási szándék, amely miatt a március 15-ei kezdetektől fogva mindketten a ’48–49-es forradalom és szabadságharc meghatározó írói szereplőivé váltak. Bár Jókai nem akarta a tollat karddal fölcserélni, és ezért nem kellett élete utolsó látványaként az orosszal sem szembesülnie, mint Petőfinek – mindegy, hogy hol történt meg ez a szemet végleg lezáró esemény, valahol Segesvár és Fehéregyháza között, vagy a gyalog járva elképzelhetetlenül távoli Barguzinban.
Kittenbergert és Feketét a vadászat, a természet és az állatok szeretete kötötte össze elválaszthatatlan barátságban, bár az utóbbi nem preparálással, hanem felejthetetlen műveivel örökítette meg az állatokat, és a puszta életéért küzdve sem kellett neki soha sebesült oroszlánnal birkóznia, mint Kittenbergernek 1904-ben Afrikában, akkor, amikor Fekete még csak négyéves volt.
Nyitókép: Pixabay
