Rózsadarálós videók és végtelenbe nyúló dühös sorok szóltak arról, hogyan kellene vagy inkább kellett volna napjaink férfijának felköszöntenie a modern nőt március 8-án. A bejegyzések alapján nagyjából sehogy, mert úgy tűnik – még ha egyedül a figyelmesség vezényli is –, csak ront a helyzeten, és növeli azt a képmutatást, amely mételyként tapadt erre a napra. Mert a nő főz, takarít, munkába megy, gyereket nevel, cserébe kioktatják, megalázzák, verik, hátrányosan megkülönböztetik, és a patriarchális politikai berendezkedés is csak eszközként tekint rá. Olaj a tűzre, hogy ilyenkor a férj, a főnök, a miniszterelnök, a bántalmazó széles mosollyal átnyújt egy szál virágot, ideiglenes fátylat borítva ezzel minden bűnére.
Összességében erről szólt több véleményvezér bejegyzése március 8-án, és ezek nem kizárólag női szerzők gondolatai voltak. Megrendít, amikor hozzám közel álló embert bántalmazás ért, de azok a hírek is, amelyek áldozattá vált ismeretlen személyekről szólnak. Tagadhatatlan, hogy a nőket jóval többször sújtja ilyen tragédia, sokszor az életükbe is kerül. Találkoztam már olyan erőszakos, narcisztikus, megkockáztatom: pszichopata férfiakkal, akik kellemetlen emlékként jutnak eszembe mind a mai napig, így hátborzongató belegondolni, mit él át az a nő, aki hosszú időre, netán véglegesen belekeveredik egy ilyen hálójába.
Ha viszont visszalépünk egyet a nőket érő nem fizikai, hanem verbális és pszichikai bántalmazás lépcsőfokára, felmerül bennem egy provokatív, de önkritikai kérdés: mi, nők, nem bántjuk-e egymást legalább annyira, mint ahogy a férfiak minket? Anyák lányaik vérét szívják, anyósok és menyek egymás esküdt ellenségei, a „barátnők” halálosan irigyek egymásra, a női főnök inkább az attraktív férfi kollégát preferálja a jobb képességű női beosztottja helyett, ápolónők vetnek megalázó pillantást a várakozó betegre a nőgyógyászaton, a nőnapi ellenkampányban pedig nők olyan rózsacsokrot tépnek szét, amelyet egy másik nő készített gondos munkával. Gyakran egymás torkának esnénk, pedig ezenfelül ott vannak még „férfivilág” ránk aggatott nehézségei, a mindennapok terhei, amelyek valóban sokszor összetettebbek, mint az ellenkező nem napi gondjai. Vagy éppen ez mindennek az oka? Azt adjuk tovább, amit kapunk?
Elena Ferrante, a titokzatos olasz írónő rendre felveti ezt a problémát. Többek között a Nápolyi regények tetralógiában az egyik legismertebb karakterén, Elena Greco tapasztalatain és gondolatain keresztül vesézi ki a női lét bonyolultságát. Életszerűen, őszintén, néhol kellemetlenül valóságosan. Elena önmagáról alkotott képében zavart kelt anyjához fűződő ambivalens viszonya, lakóhelyének, a szegény nápolyi telepnek asszonyait pedig vonásaikban és viselkedésükben elférfiasodott lényeknek látja. Megfogalmazódik benne, hogy az erőszakot a férfiak világa idézi elő, de a nők súlyosabban fertőződnek meg vele, mert amíg az előbbiek kidühöngik magukat, és lecsillapodnak, addig a nők azt annyira magukba szívják, hogy olyan haragra gerjednek, amelynek sosincs vége, és generációkat, fiú-, de főként lánygyermekeket fertőznek tovább vele.
Ferrante nem kínál kiutat ebből a problematikából, és – ahogy a való életben – a regényeiben is sokszor a nőn csattan a nem csak képzeletbeli nadrágszíj. Világosan kirajzolódik azonban nála, hogy a férfiak sem teljesen szabadok, hiszen ugyanúgy annak a (patriarchális) társadalmi struktúrának az áldozatai, amelyben az elvárt szerepek éppúgy korlátozzák őket, mint ahogy a nők mozgásterét is beszűkítik. Ennek tükrében megértem, miért darálnak nők rózsát a férfielnyomás oltárán, de kétségbe vonom, hogy ez kiutat kínál egy megkövült „rendszerből”, a körkörös, nőket és férfiakat egyaránt fojtogató agresszióból.
