A ma uralkodó, tudományt középpontba állító, magát felvilágosultnak tekintő látásmód úgy néz a középkorra, mint az ókor és az újkor két nagyszerű korszaka közé beékelődött idegen elemre: mint valami babonás és sötét időszakot elhozó történelmi félrecsúszásra. Vallásellenességéből következik ez a nézet, amelyben maga a nyugati hit, a kereszténység is a „vádlottak padjára kerül”, „embert elgyengítő” hatását lehet hibáztatni a hősies és az „erőtől duzzadó” antik kor bukásáért.
Épp az ellenkezője az igaz, az antikvitás a maga kitermelte nihilizmusba és dekadenciába bukott bele, s csak azért nem tűnt el nyomtalanul a Római Birodalommal együtt a történelem színpadáról, mert a maga okozta válsága elmélyülésével párhuzamosan fölemelkedő kereszténység – igaz, vallási alapokon, a szeretetre és a nem az önzésre építkezve – visszaadta a szellemi dinamizmusát, egyúttal a hitét vesztett társadalom tetterejét. Eközben pedig egy új, keresztény civilizáció alapjait is lerakta a Krisztusba vetett hit.
A középkorra nem csak úgy tekinthetünk, mint az ókor és az újkor közé beékelődött korszakra. Abban az értelemben is a közép időintervalluma volt, hogy benne rejlett az összhang létrehozásának a lehetősége. A középkor a szélsőségek kiegyenlítésének, az egyensúly megteremtésének az esélyét hordozta magában, ahogyan hitének fókusza, az Istenember, a Krisztus mindenki számára mintául szolgáló élete is a testi-szellemi összhangot, a világi és a világon túli egyensúlyát példázta.
A másik két kor képtelen volt az egyensúlyt meglelni. A szellemieket a testi elé helyező ókor emiatt eleve pusztulásra volt ítélve, és a maga okozta végtől még erőszakossága sem volt képes megmenteni őt. (A szellemi túlsúlya az elnyomott másik oldalból, a testiből kiindulva fölerősíti az emberben lakozó erószit, az erőszakosságban és élvhajhászatban megmutatkozó emberi önzést.) Ugyanebből az okból kifolyólag pusztulásra van ítélve a reneszánsszal felemelkedett újkor is, amely a testit a szellemiek fölé helyezte. Ettől a maga okozta végtől okossága, a ráció, valamint annak uralkodóvá tett diszciplínája, a tudomány sem fogja megmenteni őt. (A testi túlsúlya az elnyomott másik oldalból, a szellemiből kiindulva a rációt kiélesíti, és a vele együtt járó haszonelvűséget a középpontba állítja.)
Az antik kor nihilizmusa és dekadenciája a test- és világtagadásban nyilvánult meg. A kereszténység Jézus, a Krisztus példáján a testi-szellemi összhanghoz igyekezett visszatéríteni. Hozzá kell tenni azonban, hogy eleinte – különösen a konstantini fordulattól kezdve – őt magát is megfertőzte az antik nihilizmus és dekadencia. Nyugat csak akkor volt képes (1000 tájékától kezdődően) visszatérni a fejlődési pályára, amikor lassú mozdulattal a kereszténység is visszafordult a világihoz és a testihez, aminek köszönhetően a testi-szellemi összhang, a világi és a világon túli egyensúlya felé tett lépéseket.
Ez az időszak volt a közép kora a középkorban, melyben a kifejezetten vallási elhivatottságú korszak és társadalom a testi-szellemi összhanghoz közel kerülve önnön keresztényi identitása mintaadó elemével, a krisztusi életmóddal a legteljesebben szembesülhetett, de csak addig, amíg a szellemi, az ideális túlsúlyát képviselő ókortól át nem lendült a testi, a világi túlsúlyát képviselő újkorba.
Ebből világosan látszik, hogy az európai társadalom – az egyéni kivételektől eltekintve – nem tudatosan kereste a testi-szellemi összhangot, a világi és a világon túli közötti egyensúlyt, amely a krisztusi életmód lényege, hanem mintegy sodródva az idővel, belekerülve egy olyan átmeneti időszakba, amely eleve alkalmas volt ezen összhang megélésére, hiszen az ókor szellemi túlsúlyából kifelé és az újkor testi túlsúlyába befelé tartva a szellemi már nem, a testi pedig még nem uralhatta el az emberi mivoltot alkotó másik oldalt.
Ez volt 1000-től számítva az a Krisztus-hitre nézve boldog 250 év, amely életre hívta a keresztény építészet csodáit, a gótikus katedrálisokat, a keresztény filozófiát Szent Tamással az élen és a jézusi életmódot újrafölfedező olyan nagy keresztény szenteket, mint amilyen Szent Ferenc, Szent Domonkos vagy éppen a magyar származású Szent Erzsébet volt.
Nyitókép: Pixabay
