Arányok

Nap mint nap elámulok a mindenség méretein. Mostanság népszerű formátumot képeznek az interneten azok a szemléletes videók, amelyekben különböző égitesteket hasonlítanak össze dinamikusan változó animációban. Jellemzően a Naprendszer égitestjeivel kezdődik ez az izgalmas összevetés, mondjuk a törpebolygókkal (beleértve a Plútót), fokozatosan haladva az egyre méretesebbek felé, például a Mars, a Vénusz és a Föld arányos egymás melletti ábrázolásával, hogy aztán a nagyobb bolygókat helyezzék egymás mellé. A formátum sajátságos dramaturgiai eszköze, hatáskeltő mechanizmusának lényege, hogy az előző képen még a nagyobb szerepében mutatkozó bolygók a következő összevetésben már a kisebb testként tűnnek fel. Ennek a skálának az utolsó naprendszerbeli lépcsőfokaként a legnagyobb „itteni” bolygó, a Jupiter és a Nap kerül párba – ekkor aztán nagy ugrás történik a méretskálán központi égitestünk hatalmassága okán…

…gondolná a naiv néző, hiszen a valódi csodálkozás csak ezután kezdődik. Nemcsak abban a tekintetben, hogy milyen nagyok a következő objektumok, hanem azért is, amilyen sok van még belőlük. S a Naprendszer egyre inkább valamiféle aprócska űrbéli porszemnek tűnik, például amikor a Napénál mintegy 25-ször nagyobb átmérőjű Arcturus csillaghoz vagy a központi csillagunknál kb. 31-szer nagyobb átmérőjű Sagittarius A jelzésű szupermasszív fekete lyukhoz érkezik a videó. A csillagok világának koronáját a videókban aztán általában az olyan hiperóriások jelentik, mint az UY Scuti és a Stephenson 2-18 – ezek átmérője 2,4, illetve 3 milliárd kilométer, tehát nagyságrendileg kétezerszeres a méretkülönbség köztük és a Nap között. Szinte ijesztő a látvány a néző számára, aki a Nap hatalmasságának tudatában kezdte szemlélni a videót – amely egyébként jellemzően négy-öt perces, ezzel is fokozva az ámulat intenzitását.

Azonban ilyen rövid idő alatt is lehetséges a hatalmas téridőtávlatok beutazása – a néző fejében is, ugyanis ez a néhány perc a bámulatnál sokkal többnek tűnik. Ekkor már szinte átszellemült kábulatban következik a többi lenyűgöző objektum, a több százezer milliárd kilométer átmérőjű fekete lyukak és kvazárok vagy a fényévekben (1 fényév = 9,5 billió kilométer) számolható csillaghalmazok-ködök. Csillagködöket több tízezer fényéves méretekben is találunk, ahogyan galaxisokat is, sőt ezek „vidéke” igazából itt kezdődik. A Tejút például kb. 105 ezer fényév átmérőjű, az Androméda csillaghalmaz ennek kétszerese, miközben a CI 1101-es hipergalaxis már 6 millió fényév – hogy aztán eltörpüljön a 110 millió fényév méretű Szűz (Virgo) extragalaktikus szuperhalmaz mellett, ez pedig a mintegy 500 millió fényév átmérőjű Laniakea, a Tejutat és még további százezer galaxist magában foglaló szuperhalmaz mellett. Végezetül, a modern csillagászat a megfigyelhető univerzumot ehhez képest 93 milliárd fényév méretűre teszi, amiben az arányos összevetés alapján szinte elvesznek az olyan apró, jelentéktelen területek, mint a Virgo vagy a Laniakea halmaz…

*
A templom körüli parkban sétáltam. Mindig is szerettem ott lenni, csodáltam szépségét, nyugalmát. A fák ekkortájt kezdtek lombba borulni, hűst adó, terebélyes koronák takartak be, itt-ott felvillantva az azúr eget. Már nem hűvös, inkább langyos volt a levegő, könnyű szél fújt, tavaszi borzongás járt át. A különféle rovarok már javában előbújtak, zúgásuk megtöltötte a levegőt.

Hazaindulva megálltam a park szélén. A zöldet és az utat elválasztó keskeny, talán tenyérnyi széles poros sávban hosszú, fekete csík húzódott. Hangyák meneteltek tömött sorokban. El szerettem volna sétálni addig, ahol kezdődött, majd addig, ahol véget ért a menet, de határozott pontokat nem találtam. A hangyaösvény egyszer csak megjelent a semmiből, a porból kinőve, s ugyanígy tűnt is el. Ekkor még közelebb hajoltam. Figyeltem az apró állatokat, amint határozottan tartanak céljuk felé. Egyikük később egy fűszálra is felmászott, a hajszálvékony zöld növény pedig meghajolt a hangya súlya alatt.