Ennek a szövegnek az eredeti változatát papírra írtam. Szó szerint kéziratként született, de nem holmi kísérlet vagy szeszély vezérelte a döntést, a szervezetem akadályozta a bejáródott technikát, ugyanis valamiből nagyon elege lehet, mivel egy hete szédülés gyötör. Ezt pedig a kék fény, főként a számítógép monitora a duplájára erősíti. Dolgozni viszont ennek ellenére is ajánlott, a szavak értelmes egészet alkotva megfelelő karakterszám mellett ott kell, hogy legyenek a hétvégi lapszámban. Apropó, karakterszám. Teljesen „új” számomra ez a kézírásos módszer, így alig tudom megbecsülni, a papíron hol húzódik az az alsó és felső határ, ami a meghatározott mennyiségű szavakat, illetve szóközöket jelenti. Mindenesetre megpróbálom érzésből megtippelni, de bevallom, legutóbb kézírással papírra vetett, mások számára készült szöveget a középiskolában fogalmaztam. Már nem emlékszem az akkori írásaim témáira annak az egynek a kivételével, amelynek a kudarca néha-néha, de valamilyen oknál fogva mostanában egyre gyakrabban feldereng.
A gimnázium első osztályának első napján az új magyartanárnőnk az addig valaha látott pedagógusaimtól eltérően valami radikális dolgot kért tőlünk: felírt a táblára egy kissé szürreálisnak ható címet, majd elvárta, hogy az óra végéig írjunk hozzá egy A5-ös oldalnyi szöveget bármilyen tartalmi útmutatás nélkül. A cím – ha jól emlékszem – ez volt: Pillangó a szemetesen. Nem hétköznapi „kérdéskör” volt valóban. Kattogott az agyam, no meg a percek. Mihez kezdjek ezzel?
Éreztem, hogy a tanárnő kreatív munkát vár, sőt azt is, hogy hibát követek el, ha a megszokásnak engedek, mégis megadtam magam az addigi konvencióknak, és az egzotikus cím alá néhány mondatban megírtam, milyen volt addig az első napom a gimiben. Természetesen értékelhetetlen lett a fogalmazásom, ahogyan egyetlenegy tanuló kivételével az összes többi osztálytársamé is. Pedig nem voltunk buták, csupán nem tudtunk mit kezdeni azzal a szabadsággal, amit a kezünkbe adtak, ezt addig sehol sem tanították. Hozzászoktunk, hogy megmondják, miről kell írnunk, és azé lesz a legkiválóbb munka, aki szó szerint leskicceli mindazt, amit a tanár korábban diktált a téma kapcsán.
Az osztályból sokan hőbörögtek. Micsoda elvárás ez? Hogyan lehet majd kitűnőre zárni az évet magyarból, amikor ilyen szeszélyes feladatokat ad a tanárnő? És a tanárnő valóban hasonlóan elvont, addig soha nem hallott címeket írt fel a táblára a dolgozatok alkalmával is. Mire a tanév végére hozzászoktunk egyedi követelményrendszeréhez és a stílusához, a második évfolyam elején bejelentették, hogy más fogja a továbbiakban oktatni a tantárgyat. Nyilvánvalóan nem kaptunk magyarázatot a cserére, de mindannyian tudtuk, hogy egyik elégedetlenkedő osztálytársunk háttérkapcsolatai intézkedtek az ügyben. Nem mindenki bírja a kreativitás terhét, s akad, aki mindent meg is tesz azért, hogy végleg száműzze azt a világából.
Be kell vallanom, számtalanszor eszembe jut, hogy nekem is hányszor születhetett olyan cikkem, amit a tanárnő rögtön a képzeletbeli kukába hajított volna. Néha még ennyi idő elteltével is szégyellem magam azért, mert akkor nem mertem valami önállót alkotni, és nem azért, mert nem tudtam volna, hanem mert féltem. Biztos voltam benne, az nem lesz jó, ha megírom a saját gondolataimat, hogy mit látok abban a képben, amit a cím sugall. Inkább gyártottam egy triviális, teljesen érdektelen tömegtermék fogalmazást a semmiről, és azt hittem, ez elég lesz. Hát nem lett, és ma sem elég, mert különben mindannyian megyünk a szemetesbe. Valószínűleg még a pillangók sem fognak repkedni felettünk.
Nyitókép: Pixabay
