Egy sámlin ülök, és nézem az eget. Odafenn megjelenik egy udvar. Napfényben úszik. Csend van. A tyúkok behúzódtak a fészer árnyékába, a kutya is elbújt valahova. Meg sem jelenik, amikor a gazdasszony kilép a tornácra.
– Ma is meleg lesz – mondja, majd lehajol, felemeli a sámlit, és a diófához csoszog. Férje reggel hozott három zsák csöves kukoricát, és a fa árnyékába öntötte, beszólt a párjának, hogy morzsolhat, felhajtott egy kupica pálinkát, és a dolgára sietett.
Az asszony a kukoricacsövek mellé helyezi a székecskét, és leül. Ölébe veszi a már idekészített ütött-kopott zománcozott vajlingot, felemel egy torzsát, majd egy kukoricacsövet, és lassú mozdulatokkal fejteni kezdi a szemeket. Valahonnan előjön a kutya, körülszagolja a kukoricahalmot. Rendben talál mindent. A vajlingba is beleszagol. Az asszony gyengéden megsimogatja.
– Buksi, menj arrébb, útban vagy – tereli a kutyát.
Buksi lefekszik mellé.
Most én is egy sámlin ülök, öreganyám sámliján. Zöldre van festve, és lábait is már lerövidítették, valószínűleg azért, mert elrohadt. Így kényelmetlen rajta ülni, és felállni is nehezebb róla. A festék eltakarja a fa illesztéseit, de eltakar sok minden mást is, kisebb-nagyobb sérülések nyomait, a forró leveses fazék, a fűrészelés, a kiskutya harapásainak, a macska karmainak nyomát. Eltakarja az emlékeket. Valahol olvastam, hogy a sámli befestése megbocsáthatatlan bűn, az összecsukható műanyag sámli birtokosa pedig már életében elkárhozik. Őseim tehát bűnt követtek volna el? Nemcsak azért, mert befestették a sámlit, hanem azért is, mert levágták a lábát? Ha igen, akkor egy bűntárgyon ülök, ennek ellenére jól érzem magam. Pedig lehet, hogy én is bűnös vagyok, mert magammal hoztam ezt a korcs bútordarabot, amely már a sámli szerepét sem tudja tisztességesen betölteni. Talán ki kellett volna dobnom, vagy még öreganyámnak kellett volna a tűzre hajítania. Lehet, de ha megtette volna, vele együtt tűzre vetette volna azokat az emlékeket is, amelyek most a korcs, festett sámlin ülve felelevenednek bennem. A disznótorokat, amikor az asszonyok sámlin ülve mosták a kolbászhoz való disznóbelet, a felnőttek azon esti beszélgetéseit, vitáit, amelyeket sámlin ülve hallgattam kíváncsian, azt, amikor megbillent alattam a sámli, amikor megpróbáltam leemelni a polcról a lekváros üveget. Gyerekként ücsörögtem rajta, felnézve a nagyokra, rálátva az asztalra helyezett süteményre…
A sámli a bútorok bútora. Egyszerű elkészíteni, néhány deszkalapból meg egy lécből összerakható. Így készült ez a sámli is, amelyen most ülök, és az eget kémlelem. Persze, vannak szépen megformált sámlik is, mint amilyet ügyes kezű öcsémtől kaptam a minap ajándékba. Ez a sámli ma született, még alig vannak emlékei, de ha százéves lesz, nagyon sok emléket felidézhet majd annak, aki becsben tartja. Mint ahogyan bennem is felidéz öreganyám kurta lábú sámlija.
Így, alacsonyan is biztos lábakon áll. Azt mondják a sámliról, hogy egyenes úton járó emberek ülőkéje. Nem tudom, hogy mindig így van-e, de azt tudom, hogy ahova csak visszük, mindenütt otthonosságot teremt és emlékeket fakaszt.
Nyitókép: Pixabay
