A bűn elszakadás az istennel való akaratazonosságtól, amely halált eredményez. Erről szól a bűnbeesés története (1Móz 2, 16-17). A Rómaiakhoz írt levélben nyíltan ki is mondja Pál, hogy a bűn zsoldja a halál (Róm 6, 23). Ebből a bibliai alapokon álló teológiai állításból arra következtethetünk, hogy ellentétével, a bűntelenséggel legyőzhető a halál. Erre vonatkozó konkrét kijelentés, ismereteim szerint, nem szerepel a Bibliában, ám az egész Újszövetség a megváltásról szóló tanítással a középpontban akkor válik megértési képességünkhöz is és nem csak a hitünkhöz szóló, filozófiailag értelmezhető tanítássá számunkra, ha ebből a gondolatból indulunk ki.
De van-e olyan ember, aki soha nem követett el bűnt? Még Hénoch és Illés sem lehetett teljesen bűntelen, pedig őket úgy említi az Írás, hogy sohasem kellett megtapasztalniuk a közönséges halált. A teljes bűntelenséget egyetlen emberről állítja a Biblia, Jézusról (2Kor 5,21; 1Pét 2,22; 1Ján 3,5), aki ennek köszönhetően válhatott Megváltóvá, bűnt elvevő és örök életet adó Messiássá (görög szóval Krisztussá). A bűntelenség ugyanis – idézzük föl kiindulási alapgondolatunkat – legyőzi a halált. Föltámadásával Jézus erről tett tanúbizonyságot.
Hogyan lehet azonban egy ember képes arra, hogy bűn nélkül élje le az életét? Egyetlen módon: úgy, hogy ő maga az emberré lett isten, a Szentháromság második személye, a Fiú, akit megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor az Atya a szeretett fiának nevezett (Mt 3, 17; Mt 17,5). A Fiú emberré lett istenként áteredő bűntől mentesen, az Atyával, a mennyben trónoló isteni személlyel akaratazonosságban jött a világra. Földi életében Jézus végig kitartott ezen akaratazonosság mellett, azaz soha semmilyen bűnt nem követett el. Ez bibliai tanítás. Ha bűnt követett volna el, akkor önnön isteni természetéből lépett volna ki. Lényének emberi természete képesítette volna őt erre az önellentmondásként hangzó lehetőségre, az emberi volt ugyanis hajlik a bűnre. Az evangéliumok szerint megkeresztelkedése, azaz krisztusi küldetése elkezdése után ezért következett be rögtön emberi természetének a háromszori megkísértése a Sátán által (Mt 4, 1-11).
A halált is embersége miatt kellett megtapasztalnia a Krisztusnak. Lényének emberi oldala megkövetelte, hogy meghaljon. Aminek kezdete van, annak vége is kell, hogy legyen, ám isteni természetét – ami kezdet és vég nélküli öröklét – nem keríthette hatalmába a halál. Ezt a paradoxont úgy fejezhetnénk ki, hogy Jézusnak emberként meg kellett halnia, mint mindenkinek, de isteni természete miatt nem volt képes meghalni. Emiatt az átmenet kijelölt útja számára csakis az lehetett volna, mint amit a Biblia szerint Illés és Hénoch megélt: küldetése bevégzése után az Atyának kellett volna a mennybe emelnie őt. Ez meg is történt, de nem a kereszten, ahol kilehelte lelkét, hanem negyven nappal föltámadása után (ApCsel 1, 9-11). Előtte a Golgotán istenemberként megtapasztalta a közönséges emberekre váró halált is, s ezzel valósággá lett általa a mítoszok istenhalálról szóló meséje.
Kezdet és vég nélküli istenként és teljesen bűntelen emberként hogyan halhatott meg ezen a módon? Erre egyetlen lehetőség adatott, amire csak a teremtői hatalmú isten lehet képes: határtalan szeretetéből magára kellett vennie az emberek, a teremtmények bűneit, azokkal együtt a halált és az Atyától való elszakadás rettenetes fájdalmát a magára vett bűnök miatt. Az Atya akaratával azonosuló saját döntése volt ez, amit Lukács evangéliuma szerint vért verejtékezve hozott meg (Lk 22, 41-44). Ez a döntés leírhatatlan megpróbáltatás elé állította őt, amelyben nem a kereszthalál testi kínjai vagy közösségből kitaszítottsága lelki szenvedései, megaláztatásai voltak az igazán nagy kísértések, hanem az, hogy meg kellett tapasztalnia a testi mellett a szellemi halált is, azt, hogy szeretett mennyei Atyja elfordítja tőle az arcát akkor, amikor bűntelenként és paradox módon az Atya akaratának engedve – s így továbbra is bűntelenségben maradva – magára vette az emberek bűneit. Ekkor hangzott fel ajkán a zsoltárt idéző fájdalmas kiáltás: én istenem, én istenem, miért hagytál el engem (Mk 15, 34).
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay.com)
