Játék

Rupi Kaur indiai születésű, kanadai költőnő azt vallja, hogy „a játék az, amikor meglógunk az időből”. És mennyire igaza van!

Amikor, még a múlt század hatvanas éveiben nyaralásra készültünk, szüleim mindig megkeresték a kártyát. Nem is kellett nagyon keresniük, de még néhány nappal az indulás előtt elővették és megszámolták. Megvan-e a 110 lap? Rám bízták, hogy párosítsam a színeket, és emlékszem, hogy mindig nagyon ügyeltem arra, hogy mind a hat dzsóker köztük legyen, mert a dzsókert tartottam a legfontosabbnak. Amikor bárki dzsókert húzott, örömmel felkiáltott, sőt néha büszkén meg is mutatta a többieknek. A dzsóker minden lapot helyettesített, és sokszor csak azzal tudott lerakodni a játékos. Ilyenkor mindig egy megkönnyebbülést jelző sóhajtás hangzott el. A sima takarásnál büszke derültséggel nézett a játékos a többiekre, a handnál pedig mámoros élvezettel.

Igen, mindig vittük magunkkal a kártyát, és mindennap kártyáztunk. Méghozzá a strandon, a matracon, a törölközőn vagy egy kövön ülve. Ha fújdogált a szél, kavicsot tettünk a lefektetett lapokra és a talonra.  Órákon át tudtunk így játszani, közben nem vettük észre sem az idő múlását, sem azt, hogy minden testrészünk elgémberedett a kényelmetlen ülésben. Persze mindig árnyékos helyet kerestünk, és ha valakinek így is néha melege lett, néhány percre megszakítottuk a játékot, és belevetettük magunkat a tengerbe.

Olvasom az említett költőnő versbe szedett sorait miszerint:

Nem kell minden pillanatodnak
az önfejlesztésről szólnia
nem gép vagy
ember vagy
pihenés nélkül
sosem lehet teljes a munkád
játék nélkül
sosem lel táplálékot az elméd…

és azon morfondírozok, hogy manapság mennyire törődünk azzal, hogy elménk ilyen táplálékhoz jusson? Játszunk-e eleget? És ha igen, hogyan játszunk? Kivel játszunk?

Akármerre fordulok, azt látom, hogy mindenki játszik. Egymaga a géppel. A telefonra vagy számítógépre felinstallált játékkal. Otthon is, az autóbuszra vagy a vonatra várva, a strandon, a kávézóban. A modern játékipar napi szinten gondoskodik arról, hogy újabbnál újabb játékra csábítson bennünket, de a klasszikus játékokról sem feledkezik meg, így a römiről sem. Nem kell hozzá semmi és senki más, csak a gép és te magad. Beülsz a kávézóba a makarskai ríván és römizel. Milyen csodálatos! Nem kell azzal törődnöd, hogy megvan-e minden kártya, megvannak-e a dzsolik, nem kell külön óvatossággal a nyaralás előtt a kofferbe csomagolnod, hogy ne gyűrődjenek meg. Elég csupán a telefont magaddal vinned. És útitársra sincs szükséged, mert ha meg akarsz lógni az időből, egyszerűen kiveszed a telefonod a zsebedből, magad elé teszed, és megnyitod a játékot. A konoba pincére közben eléd helyezi az ízlésesen tálalt, parázson sült zubatacot mángoldos burgonyával, a vörösbort. Szinte észre sem veszed, mert most éppen nyerésre állsz, dzsolit húztál! És örülsz a lapnak, boldog vagy, lebegsz a végtelen időben, miközben a tenger felett lassan lebukik a nap, az asztalon kihűl az étel.