– Az az uralkodó, akinek folyamatosan bizonygatni kell, hogy ő a király, az valójában nem igazi király – mondja Tywin Lanister unokájának, a kegyetlen Joffrey Baratheon királynak a Trónok harca című fantasy regényben. S hogy miért hoztam ide ezt az idézetet? Hetedik osztályos korom óta számos munkakörnyezetben megfordultam. Voltam szobafestő, kőműves, pincér, kidobó. Dolgoztam gyárban, húsfeldolgozó üzemben, gáztöltő állomáson. Gyakorlatoztam kórházban ápolóként, gyógytornászként, kipróbáltam magam kisegítő bokszedzőként, ma pedig elsősorban politikai újságírással foglalkozom. Egy-egy új munkahelyre becsöppenve azonnal érdekelt, hogy miképp épül fel, szerveződik meg az adott közegben kialakult hierarchikus struktúra. A függőségi rendszer magasabb szintjén levők között alapvetően két személyiségtípust sikerült megkülönböztetnem.
Mint tudjuk, a ma ismert hierarchikus társadalmi szerkezet jórészt alulról emelkedett fel az evolúció során. Úgy alakult ki hosszú évezredek alatt, hogy ebben a koordinátarendszerben azok kerülnek előnyösebb pozícióba, akik az együttműködés és a versengés közötti egyensúlyt megtalálják az erőforrásokért folytatott küzdelem során. Ez az a folyamat, amely előreviszi közösségünket. Másrészt ez határozta meg evolúciós történelmünk alatt és határozza meg ma is a túlélésért és szaporodásért folytatott harcot. Más szóval: a hierarchia magasabb szegmenseit elfoglaló egyénnek sokkal több lehetősége, eszköze van a javak megkaparintására. Nem véletlen hát, hogy többségünk magasabb lépcsőfok elérésére törekszik. Vannak azonban olyan egyének, akik a munkát és/vagy az együttműködést megspórolva szeretnének feljebb kerülni a ranglétrán. Azt gondolják, ha a hierarchia csúcsára kommunikálják magukat, talán meg is kaparinthatják az azzal járó javakat. Az ilyen személy főként saját cselekedetei nagyságának közlésére, igazolására törekszik. Egészen pontosan ugyanazt csinálja, mint Joffrey Baratheon a Trónok harcában: folyamatosan bizonygatja magának és környezetének is, hogy bizony ő a király. Másrészt mindent jobban, régebb óta tud már a többieknél. Legalábbis ezt mondja. Az ilyen személyek hierarchikus pozíciója mindig mulandó. A másik általam megfigyelt személyiségtípus kommunikációja kölcsönös, kevésbé görcsös. Akkor beszél, ha van mondanivalója. Nyitott az újra, s nem fél attól, hogy ismét zöldfülűként tanuljon. Talán azért, mert a ranglétrán való elhelyezkedést hosszú távon szerzett tudásban és tapasztalatban méri, nem pedig pillanatnyi versengésben. A közösség ösztönösen tudja, ő a domináns fél. Nem szorul rá arra, hogy tetteit folyamatosan bizonyítgassa, nem is vágyik rá. Hosszú távú hierarchikus pozíciója az állandó tanulásában rejlik.
De mit üzenhetnek nekünk ezen személyek? Talán azt, hogy sokat segíthet az emberen, ha kezdő. Talán még többet, ha bizonyos értelemben az is marad. Hasznos lehet, ha a hierarchia alján tartózkodva ott is foglalja el a helyét. Sőt, később is megmarad ezen a szinten. Mindig lesznek emberek, akiknek tudása meghaladja a miénket, és ezért bölcsen hálásnak kellene lenni. Tanácsosabb feltételezni a tudatlanságot és vállalni a tanulást, mint megfelelő tudást színlelni és elszenvedni az ezzel együtt járó társadalmi vakságot. Különben is, sokkal könnyebb barátot szerezni olyan dolgokkal, amiket nem tud az ember. Ha pedig már minden megvan, megnyílnak az ajtók, amelyek korábban zárva – vagy éppen láthatatlanok – voltak. El kell fogadnunk, hogy örökös kezdők vagyunk, és mindig tapasztalhatunk, ezáltal pedig tanulhatunk valami újat.
