Forgatom a helyenként egérrágta dokumentumokat, olyan háromnegyed évszázadosakat. Egyik húsjegy, a másik zsírjegy, a harmadik disznóvágási engedély, a negyedik beszolgáltatási fölszólítás. Az is ámul-bámul a nyomtatványokat böngészve, aki jóval később – a kilencvenes években – átélt némi áruhiányt, benzinbonokért állt sorba, ám az elnyűtt papirosok azt a gondolatot ébresztik benne, hogy mégiscsak gyerekjáték volt ez az ezredfordulót megelőző elég sok év a világháborút követő esztendőkhöz képest. Abban mindenképp, hogy ha ételben-italban nem is dúskáltunk, koplalni sem kényszerültünk. (Hacsak nem a fabatkát sem érő pénzünk miatt.) Legfeljebb az áramszüneteket kellett megszokni, meg benzinért időnként külföldre autózni. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt faluhelyen e két utóbbit még nem is ismerték: se autó, se villanyvezeték.
Szakértők és minden lében kanál véleménynyilvánítók szerint is a nyugatiakat azért „rázta meg” most némely áru, elsősorban az étolaj hiánya, mert számukra a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden van a boltokban, amire igényt tartanak. Igaz, nagyjából nálunk is, csak mi megtapasztaltuk, hogy ez mégsem törvényszerű. A megpróbáltatásoknak legfeljebb az az előnyük, hogy a hiányt már korábban átélt vásárlók inkább enyhe bosszankodással, mintsem hangos mérgelődéssel veszik tudomásul: most éppen nincs, majd csak napok múlva érkezik.
Olvasom – ami különben is köztudott –, hogy a jegyrendszer a hiánygazdaságokra jellemző, vagyis amikor az alapvető termékekből (elsősorban az élelmiszerek, a ruházat, az üzemanyagok és a fűtőanyagok tartoznak ide) a kínálat tartósan kisebb a fizetőképes keresletnél. Nem arra gondolok, hogy ilyesmit mostanában bevezetnének, csak azért hozom ide, hogy lássuk, hogyan is nézett ki annak idején az áruhiány. A kezemben tartott lapon nagyjából kétszer két centis méretű, ollóval kivágható négyzetekbe azt nyomtatták, hogy mennyi hús és zsír jár 1947 augusztusában egy-egy aprócska jegyért. Húsból száz gramm, zsírból csak tíz. Így hát másfél kilónyi húst és harmincöt dekányi zsírt kaphatott a jogosult a lapon szereplő összes kis négyzetért. Ezek nyilván az államnál fönnmaradt nyomtatványok, merthogy a hátoldalán (vagy inkább az az eleje?) olvasható idézésben 1948-ban nagyapámat két mázsa búza beszolgáltatására szólítják föl, egy másik papírlapon pedig arra kötelezik, hogy ugyanilyen mennyiségű kukoricát adjon el az államnak. Alighanem túl sok jegyet nyomtattak, miközben a papírral is spórolni kellett, így válhatott „kettős hasznosításúvá” a jegylap, ami takarékosságra és papírhiányra egyaránt utalhat.
Könnyen kikövetkeztethető, hogy az sem rendelkezett szabadon az áruval, aki megtermelte. (Tudjuk, hogy némely parasztemberre akkora beszolgáltatási kötelezettséget róttak, hogy vásárolni volt kénytelen terményt – magasabb áron –, hogy le tudja szállítani a kötelező mennyiséget.) Gyakran érezhették azt, hogy lopniuk kellett a sajátjukat, hogy megéljen a család.
Az egyik papírlap arról tanúskodik, hogy engedélyezte az állam egy hetvenkilós „kövér sertés” levágását. A másik, kézzel írt, de pecséttel ellátott dokumentum pedig 1950-ben kétszáz kilogramm búza megőrlésére ad engedélyt. Hosszú évekre nyúltak tehát az ellátási gondok.
Ilyen előzmények ismeretében, miközben jelenleg a boltok korlátozzák a cukorvásárlást, az állam megtiltja az utazóknak az étolajkivitelt, naivnak tűnik az a politikus, aki mérsékelt vásárlásra szólító intelmeitől – Van mindenből elegendő, csak egy kis türelmet! – várja a teli polcokat. (Ez még a nagyon fegyelmezett németeknél is nehezen megy.) Az öntudatos vevők meg erkölcsi győzelmük hitében rá sem néznek az időszakos (majdnem) hiánycikkekre; a többiek pedig megtömik a szatyrukat, mondván, az előrelátás is lehet erény.
